Molnár Krisztina Rita: Maléna kertje - részlet PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Molnár Krisztina Rita   
2013. október 13. vasárnap, 12:47

 

Leckeírás után Máli bepakolta a táskáját, aztán megnézte anya aznapi levélkéjét, de már nem talált benne több olyan feladatot, amit ne csinált volna még meg. Ezen a napon annyi minden történt, hogy csak úgy kavarogtak a fejében a gondolatok. Felhívta volna anyát, hogy megkérdezze, mikor jön haza, mi lesz a vacsora, és hogy elmesélje neki, mi történt az iskolában, de most ehhez sem volt kedve. Kivételesen örült annak, hogy még egy kicsit egyedül lehet.

Bement a nagyszobába, és lekuporodott a szőnyegre. Szeretett törökülésben, két térdére könyökölve, kezével a fejét támasztva gondolkodni. Most bizony bőven volt mit végiggondolnia! Ki kellett találnia, hogy is magyarázza el anyának, aztán persze apának is, mi mindent szeretne. És azt is, hogy mi mindent nem. Máli úgy érezte, ez talán még nehezebb lesz. Mivel kezdje? Minden úgy összegabalyodott, hogy azt sem tudja, hol az eleje.

Ha odaáll anya elé, hogy bodzaszörpöt szeretne készíteni Janó nagymamájának, persze csak akkor, ha Sanyi tényleg tudja, hogyan kell, anya egy kukkot sem ért majd az egészből,mert először Janóról kell beszélnie. És ha elmondja, hogy Bicajos szívesen segít házikót készíteni a hársfa ágai közé, el kell mesélnie, hogy a postás valójában asztalos. De ami még ennél is rosszabb, meg kell mondania, hogy egyáltalán nem örülne, ha rózsaszín mobiltelefont kapna a névnapjára, sőt azt is, hogy a nyári szünidőt velük szeretné tölteni a hársfabunkerben üldögélve délutánonként, és jó lenne, ha anya a szobrok helyett vele foglalkozna, ha apa végre itthon lenne egész nap, és elővenné a gitárját, mint régen. És ha azt mondja, Szibill szerint a kuglófos uzsonna jó alkalom lenne arra, hogy anya és apa megismerjék a barátait, és anya megkérdezné, hogy jó, jó, de mégis ki az a Szibill, és ő megmondaná az igazságot, hát, akkor anya valószínűleg aggódó arccal megfogná a homlokát, azonnal elővenné a lázmérőt, és orvost hívna. Jaj, hogy is kezdjen neki? Máli nagyot sóhajtott, és felemelte a fejét. Összeráncolta a homlokát, aztán kiegyenesítette elgémberedett derekát. Ekkor pillantotta meg Malénát.

Persze sokszor látta már, többször segített is anyának takarításkor a komoly hölgy arcképéről letörölgetni a port. Mindig megcsodálta az aranycirádák kanyarulatait a kép keretén, sőt, egyszer lerajzolni is megpróbálta. De a képet valójában nem szerette. Egészen kicsi korában félt a képektől, ahogy a szobroktól is a parkban. Igaz, ez már nagyon rég volt, alig tudta felidézni azt az érzést, de anyáék néha nevetve elmesélték, hogy micsoda kerülőket kellett tenni vele séta közben, hogy elkerüljék a szobrokat, és hogy soha nem mert egyedül maradni a nagyszobában, sőt még akkor is hátat fordított az aranykeretes festménynek, ha anya vagy apa ölében ült. Félni természetesen már rég nem félt tőle, de azért még nem is barátkozott meg vele, hiába tudta egy ideje, hogy az az ő kalandos életű ük-ük-üknagymamáját ábrázolja.

Most viszont úgy érezte, valami megváltozott. Lehet, hogy csupán a lemenő nap fénye esett más szögben a képre, mint szokott, mindenesetre Málinak úgy tűnt, Maléna éppen őrá pillant, és mintha nem lenne annyira szigorú és szomorú, mint ahogy emlékezett rá. Sötétkék ruháján világított a hófehér csipkegallér. Keskeny arca a csipkénél csak egy árnyalattal volt sötétebb. Fejét kicsit oldalra billentve, ölébe ejtett kézzel, békésen üldögélt, és ez a nyugalom jó hatással volt ük-ük-ükunokájára is. Feltűzött barna haja a komor háttérben is bársonyosan fénylett, és ebben a barnaságban két apró csillagnak tűnt a fülbevalója. Barna szeme melegséget sugárzott, és Máli úgy érezte, mintha kicsit kérdőn nézne rá: „Van elég bátorságod, Máli? Szükséged lesz rá, ha fontos neked mindaz, amit elterveztél. Bízom benned. Nem hiszem, hogy véletlenül örökölted volna számos ükunokám közül épp te a nevemet.

Máli merőn nézte Malénát, és meglepődve vette észre, hogy minden aggodalma elpárolgott. Hirtelen sokkal egyszerűbbnek tűnt mindaz, amit fél órával korábban még annyira bonyolultnak látott. Mindenesetre sokkal egyszerűbbnek, mint  felkerekedni, és örökre egy távoli országba utazni egy daliával.

A nem egészen összehúzott függöny két szárnya között titokzatosan kéklett az égbolt keskeny csíkja. Máli feküdt az ágyban, de nem jött álom a szemére. Kibámult az ablakon. Az ég olyan sötét volt, mint Maléna selyemruhája. Csillagok szikráztak itt-ott elszórva, és behallatszott Szibill hangolása is.

Máli azonban nem a csillagokat nézte. Az égdarabkára vetítve úgy peregtek le előtte újra az este eseményei, mintha csak filmet nézne. Látta magát, ahogy anya kulcscsörgésére fölpattan a szőnyegről, és kiszalad az előszobába. Hallotta saját hangját, ahogy izgatottan köszön neki. Izgalma azonban nem annak szólt, hogy anya végre megjött, nincs már egyedül, és elmesélheti neki, hogy mi történt aznap az iskolában. Alig győzte kivárni, hogy levegye a cipőjét, kezet mosson, és leüljön egyet szusszanni a konyhában, mielőtt elkészítené a sajtos virslit. Anya, ahogy minden alkalommal, amikor fáradtan hazaért, lehuppant a sámlira és nagyot sóhajtott:

̶  Pihenek egy cseppet, mielőtt nekilátok. Gyere, Máli, adj egy puszit! Milyen napod volt? Nekem nagyon hosszú.

Máli hirtelen nem is tudta, hol kezdje. Máskor elmesélte, miről tanultak aznap környezetórán, vagy hogy csak négyest kapott tornaórán hátrabukfencezésből, de mindez most annyira lényegtelennek tűnt. Számított rá, hogy anya meglepődik majd, és próbálta úgy igazítani a hangját, hogy ne érződjön rajta, mennyire izgatott, anya komolyan vegye, és megértse, mit is szeretne. Ahogy belevágott, érezte, hogy kipirul, és azt is, hogy nem tud nyugodt maradni.

̶  Hát elég izgalmas napom volt! Tudod, anya, ma találkoztam Janóval, és beszéltem Bicajossal is, akit te is ismersz, ő a postás. Igazából asztalos. Csak leégett a műhelye. Janót nem ismered, a nagymamája leesett a székről, és kórházban van szegény, és a bátyja neveli, és sokat van egyedül, de nem utcagyerek, csak nincs, aki vigyázzon rá.

Itt Máli nagy levegőt vett és alig mert anya arcára nézni, aki már így is furcsán pillantott rá, pedig még csak most jött a neheze.

 ̶ Janó meg Bicajos segítenének nekem építeni egy házikót az öreg hársfára, ha apával megengednétek. Persze  kellenének lécek, szögek meg ilyesmik hozzá. De nem akarok idegeneket engedni a lakásba, ne ijedj meg! Arra gondoltam, hogy meghívhatnánk őket jövő hét végére, egy névnapi ünnepségre, süthetnénk kuglófot, és akkor te meg apa megismernétek a barátaimat. És Szibillt.

Itt Máli egy pillanatra úgy elakadt, érezte, hogy anyának minden képzelőerejére szüksége lesz, hogy elhiggye azt, amit most fog mondani. Anya azonban egyelőre csak felhúzta a szemöldökét, és csupán egy döbbent kérdés erejéig szólalt meg.

̶  Szibillt?

̶  Igen  ̶  mondta Máli, és anya lába elé kuporodott a kis csíkos konyhai szőnyegre.

Egyik kezét anya térdére tette, úgy magyarázta tovább:

̶  Szibill egy tücsök. Illetve régen ember volt, de már iszonyú öreg, mint a szobraid, tudod, és hát tücsök lett belőle, és  ami kertünkben él. Sokat szoktunk beszélgetni, rettentő okos, még Kati néninél is sokkal okosabb. Azt is tudta, hogy Bicajos asztalos volt.

Máli felpillantott, remélte, hogy az, hogy valaki még a tanító néninél is sokkal okosabb, meggyőzi anyát Szibill rendkívüli képességeiről. De anya csak összeráncolt homlokkal hallgatott.

 

Simonyi Cecília rajza

Módosítás dátuma: 2014. január 06. hétfő, 21:50