Bibi és Kifli kutya egy októberi reggelen szokásos sétájára indult. Amint kiléptek a házból, majdnem fellökte őket egy arra siető úr az aktatáskájával. Az úr mögött egy kisasszony rohant a buszmegálló irányába kopogós sarkú cipőben, aztán két rózsaszín iskolatáskás ikerlány következett loholva, azok mögött egy anyuka szedte fürgén a lábát gyerekkocsit tolva, s mögötte a kisfia egy nagy barna kutyát vonszolva.
‒ Szia ‒ szólt a kutyakollega után Kifli.
‒ Bocs, sietek ‒ így a nagy kutya, és elrohant.
Kifli szomorúan nézett utána, mert bizony kár, hogy nincs idő a barátkozásra.
Elindultak a szokásos, kényelmes sétatempójukban. Bibi elmélázva baktatott, félig mögötte meg Kifli kutya orrával a földön szaglászva. Így olvassa ő minden reggel a híreket és nézi a közösségi oldalakat kutyamódra.
‒ Miért siet mindenki? ‒ ébredt föl aztán a mélázásból Bibi, akinek úgy negyed óra elteltével szintén feltűnt, hogy rajuk kívül mindenki rohan. ‒ Mindenki elkésett valahonnan?
‒ Szerintem mindenkit valami nagyon finom reggelivel várnak valahol ‒ így Kifli, aki mindig, de mindig a legjobbra gondol. ‒ Virslivel meg kolbászokkal, esetleg valami finom sajttal.
‒ Vajas pirítóssal, sonkával.
‒ Igen! Sonkával!
‒ Friss, ropogós paprikával.
‒ Fúúúj ‒ ráncolta erre a hosszú orrát Kifli kutya ‒, azt nem szeretem.
‒ Nem? Akkor te inkább paradicsomos vagy?
‒ Hát, inkább ilyen csülkös-szalonnás, ha választhatok ‒ bólintott a jó kutya.
‒ Jó, legyen! ‒ rikkantott bele a csípős reggelbe Bibi. ‒ Irány a piac!
Elsétáltak a piacig, ahol aztán egy jó darabig csak ámultak a szájukat tátva a sok finom falat láttán.
Volt ott minden, amit csak felsoroltak, és még annál is több. Amikor aztán jól kinézték, kibámulták, kiszaglászták magukat, vásároltak is a sok jóból jócskán: kétféle virslit, egy roppanósat meg egy fűszereset, sonkát, két szál kolbászt, sajtból keményet, frisset, penészes kérgűt meg lyukasat, és friss, ropogós paprikát is, bizony. Meg friss kiflit természetesen, mert azt mindketten nagyon szeretik.
Hazaérve Kifli kutya az izgalomtól alig bírt magával. Ült a konyhaasztal előtt egyenes derékkal, mutatva, hogy ő bizony a legeslegjobb kutya a kerek világon, aki minden jó falatot megérdemel, és lelkesen csóválta a farkát. Még mosolygott is hozzá, meg a nyálát csorgatta természetesen, s várta, hogy Bibi végre juttasson már neki valamit a finomságokból.
Bibi megadta a módját, és olyan terülj, terülj asztalkámat varázsolt egy perc alatt a szoba közepére, hogy csoda. Aztán ő is leült, és szépen falatozni kezdtek.
Egy katona a gazdának, egy falat a kutyának. Egy kis kifli a gazdának, egy karika virsli a kutyának. Egy harapás paprika a gazdának, egy szeletke sonka a kutyának. Egy darabka sajt a gazdának, egy darabka sajt a kutyának.
Amikor Kifli kutya úgy érezte, hogy a falatkák nem kellő gyorsasággal érkeznek a szájába, vakkantott egyet. Ilyenkor Bibi rendre rászólt:
‒ Nono, csak szépen, te éhenkórász eb!
Kifli persze tudta, hogy ebben a rászólásban azért több a kedvesség, mint a korholás, és nem zavartatta magát.
Egyszer csak jóllaktak.
‒ Finom volt ez a kifli! ‒ állapította meg Bibi.
‒ Meg a sonka! ‒ sóhajtott a kutya.
‒ Meg a paprika.
‒ Meg a virsli.
‒ Meg a sajt.
‒ Meg a sajt... ‒ értett egyet Kifli kutya Bibi minden megállapításával, de úgy, mint aki meg tudna enni még tízszer ennyit mindenből.
‒ Te, Kifli! ‒ fordult aztán a kutyájához Bibi. ‒ Most, hogy jobban belegondolok, én nem is kóstoltam a virslit… sem a kolbászt, sem a sonkát. Mégis elfogyott az összes. Létezik az, hogy mindet te etted meg?
Kifli erre még jobban kihúzta magát, csak úgy ragyogott a büszkeségtől.
‒ Bizony! Mindet! És mind finom volt! Ezért vagyok én a világ legboldogabb kutyája, te meg a világ legjobb gazdája!
‒ Hízelegni, azt tudsz, te nyavalyás! ‒ nevetett a kutyájára Bibi.
Ebben maradtak.
Horváth Ildi rajza