Bibi és Kifli kutya 3. rész - A köd

 

Sötét volt. Csörgött a vekker, ám Bibinek nagyon, de nagyon nehezére esett kimászni az ágyból. Nem azért, mintha hideg lett volna a szobában, nem. A sötét miatt. Pontosabban azért, mert még sötét volt, és Kifli nem kezdte el a szokásos reggeli nyújtózkodós-mocorgós ébredési szertartását. Mélyen aludt. Még horkolt is, bizony!

– Ó, ez a november! Sötétben sétálunk reggel és sötétben este!

– Engem nem zavar, így sokkal izgalmasabb szaglászni a reggeli híreket – ébredt fel erre Kifli kutya, és rögtön a hátára is fordult, hogy Bibi meg tudja vakarni a hasát. Ez volt a legfontosabb jóreggelt köszöntés.

Bibi ezután szépen elfogyasztotta a kakaóját, felvette a piros gumicsizmáját – mert novemberben folyton szitál a köd vagy esik az eső – meg a zöld esőkabátját, Kifli pedig a piros pórázt, és indultak.

Mint már mondtam, sötét volt, és köd, meg szitáló eső. Az utcai lámpák fénye egy-egy elmosódott halovány foltként pislákolt csupán.

Kifli tudta az utat. Az első sarkon jobbra, aztán megint jobbra, egyenesen meg balra, és már ott is voltak a kedvenc reggeli játszós helyükön, egy kerítéssel körülvett üres telken. Erre a területre talán majd egyszer hatalmas toronyházakat építenek, de most még mindenféle bokrok, fák, tintagombák, vadvirágok és a közöttük vezető titkos ösvények birodalma volt. Kifli nagyon szeretett errefele szaglászni, Bibi pedig mindig talált egy-egy szimpatikus botot, amivel játszani tudtak.

A nyáron oly vidám kis hely ezen a reggelen azonban egy egészen másik arcát mutatta. Ködös volt és sötét, baljós és nyirkos. Bibi az orráig sem látott, azt sem tudta, hová lép. Valami roppant a talpa alatt – egy ág vagy egy csigaház? Valami megérintette az arcát – egy lehulló levél vagy egy arra kóválygó őszi légy szárnya vége? Valami a vállára cseppent – egy csepp víz a nyirkos fákról, vagy újra szemerkél az eső? Bibi bizonytalanul botorkált az egyenetlen talajon.

Kifli egy darabig magabiztosan szimatolt, ő eleinte pontosan tudta, merre jár, ám ez nem tartott sokáig. A harmadik kanyar után teljesen elbizonytalanodott, és már ő sem látott a hosszú orra végéig sem. A furcsa hangok egészen megijesztették. Farkát behúzva, szorosan Bibi mellett haladt. Egy roppanás, egy távoli koppanás, egy zörrenés jobbról, egy halk sóhaj balról, és Kifli úgy érezte, most inkább mégis haza akar menni.

Bibi hirtelen megtorpant.

– Haza akarok menni – vallotta be Kifli.

– Én is, de – sóhajtott Bibi – attól tartok, eltévedtünk. Te nem érzed a haza vezető szagot?

– Nem – hajtotta le fejét Kifli –, én már egy ideje csak azt érzem, hogy félek!

– Kár! – szólalt meg ekkor egy rekedtes hang a ködben, valahol a fejük magasságában, jobbról.

 

 

– Kár! – szólalt meg egy ugyanolyan rekedt hang balról. – Krakóczky vagyok, ő pedig régi kollegám, Kárány. Kár, hogy nem láttok minket ebben a ködben, nagyon szép fényes a tollunk! Kár, hogy nem láttok!

– Kár!– így a másik.

– Eltévedtetek? Milyen kár!

– Kár!

– Kár, hogy nem láttok úgy a sötétben, mint a macska! Úgy nem tévedtetek volna el!

– Kár!

– Kár, hogy nem jártok olyan nesztelenül, mint a macska! Kár, így mindenki figyelmét magatokra vonjátok!

– Kár!

– Mindenki? – kérdezte Bibi ijedten. – Én azt hittem egyedül vagyunk! Kik vagytok? És kik vannak még itt?

– Egyedül! Hahahaha! Ostoba vagy, milyen kár! – így Krakóczky. – Ha varjú lennél, mint mi, nemcsak szép lennél, mint mi, de végtelenül okos is, mint mi! Kár!

– Kár! – így Kárány, a másik varjú.

– Drága, okos és gyönyörű varjak – fogta könyörgőre Bibi –, kérlek benneteket, mutassátok meg, merre van a hazaút! Ti biztosan tudjátok!

– Lécciiii! – így Kifli kutya.

– Kár, hogy nem vagy okosabb, se te, apró lányka, de a kutyád se – így a varjú Krakóczky –, így semmi hasznotokat sem vesszük. Még csak nevetni sem tudunk azon, hogy észre sem vettétek, a kerítés mellett álltok! Kár!

Bibi hangosan felsóhajtott, amikor meglátta maga előtt a kerítést és rajta a rést, amin átbújva a kis rétre jutottak. Micsoda megkönnyebbülés, micsoda boldogság!

Kifli is felvakkantott örömében, ahogy átbújt a lécek közt a gazdája után. Vissza sem nézve rohantak hazáig.

– Ó, te jó ég, annyira féltem, hogy még köszönni is elfelejtettem! – szuszogott Bibi a lakásba érve.

– Sebaj, fő, hogy itthon vagyunk! Oda többet nem megyek! – jelentette ki Kifli. – Hacsak…

– Hacsak?

– Hacsak meg nem tanulunk nesztelenül járni és látni a sötétben. Vagy tudod, mit?

– Mit, kiskutyám?

– Akarok egy macskát!

Bibinek elkerekedett a szeme. Micsoda ötlet! Elgondolkodott, majd így szólt:

– Lehet róla szó! Egy macska sokat tud. És sokat lát! Jó lenne a házba egy macska is!

Ebben megegyeztek. Már csak meg kellett találniuk azt a macskát.

 

Horváth Ildi rajzai