‒ Unatkozom! Rettenetesen unatkozom! ‒ sóhajtotta Ariella, aztán széttárta a szárnyát, és dobott egy hátast a toronyház tetejéről. Az irodaépület hátsó udvarán landolt. Ez volt az egyetlen hely a városban, ahol senkinek sem jutott eszébe összelapátolni a havat. Egy ideig bámulta a fölötte elnyúló unalmas, grafittal satírozott eget, aztán feltápászkodott, és alaposan megvizsgálta a nyomot, amelyet a hóban hagyott.
‒ Nem is rossz ‒ állapította meg egykedvűen, aztán elindult, hogy körbenézzen a karácsonyi forgatagban.
Az emberek hatalmas pakkokkal loholtak el mellette. Ki se látszottak az óriásdobozok, a tömött bevásárlószatyrok, az összekötözött fenyőfák mögül. Valaki szentségelt, mert leszakadt a szatyor füle. Egy asszony felsikoltott, mert nem találta a pénztárcáját. Egy kisfiú bömbölt, mert nem kapott télapós nyalókát. Egy utcazenész a Kis karácsonyt játszotta a xilofonon, de a csonynál folyton félreütött.
Ariellával a kutya sem törődött. Úgy, ahogy mondom. Azelőtt legalább a kutyák megugatták. Ma már? A farkuk se rebbent a láttán. Csak néhány öreg macska nyávogott rá meglepetten.
‒ Nahát! Kölyökcica korom óta nem láttam hozzád hasonlót!
Ariella csüggedten bólogatott.
‒ Én vagyok az utolsó. Az utolsó karácsonyi. A többiek átképezték magukat. Persze nincs túl sok munka. Gyerekfelvigyázás, betegápolás, álomhintés, ihletsúgás... alig valami. Az emberek manapság mindenért a boltba mennek.
‒ Az ám ‒ felelték a macskák. ‒ Még macskaeleséget is a boltból hoznak!Ha tudnád, milyen finom!
Ariella bandukolt tovább a latyakos járdán. Ami igaz, az igaz, neki is kedvére voltak a csillogó kirakatok. Legjobban az illatszerboltokat kedvelte. Az a sok gyönyörű üvegcse, telis-tele pompás illatokkal! Nem rossz, meg kell hagyni. Aztán ott volt az a bolt a töméntelen mennyiségű könyvvel! Hogy azokban mennyi történetet hordtak össze! Csupa-csupa izgalmas kaland! Persze ilyenek csak az emberekkel eshetnek meg.
Most egy kissé ódivatú, kopottas üzlet felé vezetett az útja. Az orr- és ujjlenyomatoktól piszkos vitrin mögött bábok lógtak láthatatlan damilszálakon. Mindenféle mókás vagy éppen visszatetsző figura. Az egyik például kiköpött pingvin volt, csak éppen kurta kézzel-lábbal meg hegyes süveggel a feje tetején. Egy másik óriási egérre emlékeztetett hatalmas, elálló fülekkel és apró kis szarvacskákkal. Aztán volt ott néhány szitakötőszerű, csillogó röppentyű, bájos kis pofikával. Ariella megesküdött volna rá, hogy az egyikük ráhunyorított azokkal a huncut szemeivel. És igen, mintha az óriásegér is meglendítette volna elálló füleit. Hú, és a sarokban! Ott, ahová már a kirakati lámpák fénye is alig jutott el! Ott kuksolt valami izé. Úgy festett, mint egy hamuban sült girbegurba krumpli. Bárki azt hihette volna, hogy véletlenül odakeveredett lim-lom, csakhogy ez a lim-lom lopva Ariellára meresztette két szurokfekete, rizsszemnagyságú szemét.
Ariella megborzongott, aztán felnézett a kirakat fölött lógó fatáblára. Elfelejtett lények boltja. Adás-vétel. Munkaközvetítés. Ez volt a cégérre festve szép kacskaringós, fenyőzöld betűkkel. Ariellának igazán nem kellett a szomszédban kuncsorognia egy kis kíváncsiságért. Fogta magát, és átsuhant a bejárati ajtón.
Odabent nagy sürgés-forgás, nevetgélés, mormogás, sutyorgás, vinnyogás, kotorászás és futkorászás fogadta. Legfőképpen pedig rendetlenség. Mérhetetlen és átláthatatlan összevisszaság. A polcokon a pultokon, de még a padlón is furábbnál furább lények lótottak-futottak-locsogtak-kuncogtak-hevertek-fészkelődtek. Hirtelen, mintegy vezényszóra valamennyien elnémultak, és Ariellára bámultak. Egy, kettő, három, négy, öt másodperc. Se pissz, se mocc.
‒ Nem kuncsaft! ‒ legyintett aztán egy fehér lepléből csak két sötét szemét kidüllesztő alak.
A nyüzsgés-zsongás újra beindult. Néhányan Ariellához léptek.
‒ Szóval te is így jártál.
‒ Ne félj, majd megszokod.
‒ Nem olyan rossz itt, majd meglátod.
‒ Váltás! ‒ rikkantotta valaki.
Ariella döbbenten látta, hogy a kirakati bábuk sorra kiugrálnak a vitrinből, és más lények másznak föl a helyükbe.
‒ Félóránként cserélünk ‒ magyarázta Ariellának valaki, aki első pillantásra dundi vattapamacsnak tűnt. Másodikra pedig okos és bizalomgerjesztő vattapamacsnak. ‒ Nagyon fárasztó ám kirakati bábunak lenni! De mondd csak, te miféle szerzet vagy? Még nem volt dolgom hozzád hasonlóval.
‒ Én? Karácsonyi angyal vagyok. Az utolsó a szakmában.
‒ Nahát! Ki hitte volna! Furcsák ezek az emberek! Még a karácsonyi angyalt is elfelejtik!
‒ Senki sem akar már tőlem ajándékot kapni. Halálra unom magam.
‒ Akkor a legjobb helyre kerültél. Engedelmeddel, Gubanc vagyok, egykori ködmanó. Én vezetem ezt a kócerájt. Nem azért mondom, de meglehetős sikerrel. Előbb-utóbb mindenkinek találok gazdit, vagy valami jó kis elfoglaltságot.
Gubanc magával húzta Ariellát, át a sertepertélők hadán egy parányi helyiségbe, amely dugig volt aktákkal. Könnyedén felugrott az egyik papírkupacra, és helyet mutatott Ariellának egy másik tetején. Aztán csak összegömbölyödött, és egy mukkot se szólt.
Egyszer csak halk, karistoló neszezés hallatszott a fejük fölül. A legfelső polcról egy pápaszemes aktakukac dugta ki a fejét.
‒ Volna egy ötletem ‒ mondta, és feljebb tolta a szemüveget az orrán. ‒ Nemrég volt itt egy kuncsaft, postást keresett Angyalföldre.
‒ Ez az! ‒ kurjantotta Gubanc, és egyik aktatoronyról a másikra pattogott, mint egy gumilabda. Végül előrántott egy zöld mappát, és meglobogtatta a feje fölött. ‒ Mert hát mit csinál egy karácsonyi angyal? Kézbesít! Ugyanazt kell tenned, amit eddig, és még egy biciklit is kapsz a cégtől! Itt van leírva ni.