Bibi és Kifli kutya 5. rész - A rossz kutya

 

– Nem! – kiáltott rá Bibi Kiflire, amikor észrevette, hogy az éppen a kesztyűjét rágcsálja. – Az nem a tiéd!

– Na jó – eresztette el a kesztyűt a kutya –, akkor vigyél ki sétálni. Azonnal!

– Azonnal? Hát micsoda beszéd ez?

– Azonnal vigyél! Unatkozom!

– De nekem még dolgom van, majd utána megyünk sétálni!

– Nem! Most! Most akarok! – ugatott egyre hangosabban Kifli.

Bibi belátta, hogy ma nem sokra megy a szép szavakkal a kutyájánál, hát megadta magát.

– De aztán semmi kutyaság! – emelte még rá az ujját figyelmeztetően, hogy azért nagyon el ne bízza magát.

És elindultak. A ház sarkáig sem értek, amikor Kifli olyan erővel kezdte húzni Bibit, hogy a kislánynak hajszál híján kiszakadt a karja. Gyorsabban kezdte szedni a lábát, mire a kutya akkorát fékezett egy bokornál, hogy Bibi majdnem orra esett. Aztán egy kuka tövében a piacnál – mielőtt Bibi észrevette volna –, hirtelen befalt egy negyed lángost, és nagyon, de nagyon megugatott egy bácsit, aki egy kisgyereket vitt a nyakában.

– Mi van veled, Kifli? Kitört rajtad a rosszkutyakórság?

– Igen! És már rossz is maradok!

Kitépte a pórázt a gazdája kezéből, és egy kutya után rohant, rá se hederítve a kiáltozó Bibire. Útközben belehempergett egy jó büdös bokorba a parkban, aztán egy eldobott papírzsebkendőt akart volna éppen bekebelezni... – amikor meglátott egy kutyafalkát. Egy pad mögött ácsorogtak a havas füvön. Kifli hegyezni kezdte a fülét.

– Szerintem együnk szemetet – mondta az egyik szürke, bozontos kutya, olyan kajla fülű.

– Úúú, az jó! – helyeselt egy tacskóforma.

– Á, a szemétevés pisiseknek való – torkolta le őket egy nagy darab fekete –, a komoly kutyák fölborítják a kukákat, megkergetik a gyerekeket, az öregasszonyokat, és persze a pórázos anyámasszony katonája nyápic jó kutyákat!

Kifli úgy látta, hogy a többiek helyeselnek. Biztosan ő a főnök, gondolta. Odasomfordált hozzájuk.

– Hát ti kik vagytok? – kérdezte igen szerényen. – Épp szemetet ettem itt, a kukánál, amikor megláttalak benneteket.

– Ki vagy te, kis hallgatózós házi kedvenc? – mordult rá a főnökféle nagy kutya.

– Kifli vagyok, és épp elszöktem otthonról – válaszolt Kifli most már egy kicsit bátrabban.

– Elszöktél, mi? És ezt higgyük is el, kis zsúrfarkas?

– Itt lóg rajtam a póráz – mutatta Kifli a nyakából lógó piros pórázt, mint hőstettének bizonyítékát.

– Hmmm… jó! Velünk lehetsz! – mordult megint egyet a főnök, egy cseppet se kedvesebben, mint az előbb. – Mi vagyunk a lázadó rrrosszkutyák!

– Igen! Igen! Rrrrosszkutyák! – ugatták erre a többiek kórusban.

– Elszöktünk! Nekünk nem parancsol senki! Nincs több hallgass!

– Nincs több nem!

– Nincs több mit csinálsz!

– Nincs több teszed le rögtön!

Mindegyik kutya ugatott valamit, majd a főnök folytatta:

– Most valami nagyon rosszat fogunk csinálni! Valami igazán, igazán rrrosszat! Borrrzasztó rrrosszat!

–Úúúú, ez jól hangzik! – lelkesedett Kifli. – És mondjátok csak, előtte vagy utána lesz az ebéd? – kérdezte még. Mert Kifli mindig, de mindig a legjobbra gondol.

Nagy csönd lett erre. A kis tacskó szólalt meg először.

– Lesz ebéd is? – pislogott a főnökre.

– Otthon nyerskosztot kapok, nagyon finom ­– szólalt meg egy sárga, nagy fülű is.

– Én tápot, de az is igen jó! – kontrázott rá egy kisebb, foltos kutya.

– Én a múltkor kaptam egy velős csontot – így a szürke.

– Ebéd nem lesz! – vakkantotta el magát a főnök, hogy a sok fölösleges ugatást végre berekessze. – Ugyanis nincs semmink.

A kutyák egy szempillantás alatt mind elhallgattak. Igaz, hisz nem otthon vannak, honnan is lenne ebéd?! Hisz elszöktek otthonról! Most a főnök mondja meg mi van, és mi nincs. Kifli nem értette, hogy lehet, hogy nincs ebéd. Hiszen ő már nagyon éhes. És ebédidő van!

– Húúú, srácok, akkor – fordult a főnök felé – köszönöm a kedves meghívást, igazán jó lett volna veletek rosszkutyálkodni, de most nagyon éhes vagyok. Szóval… sziasztok!

És elindult hazafelé.

Egyre szaporábban szedte a lábát, mire az utcájukba ért, szinte már loholt, hiszen éhes volt. De mielőtt a sarkon befordult volna, azért még hátranézett. A falka épp szétszéledt. Az éhes kutyák mind másfelé vették az irányt. Hazamentek. A házuk előtt a kapuban az aggódó Bibi várta Kiflit.

­– Tudtam, hogy hazajössz, te semmirekellő, rossz kutya! És már térdelt is le, hogy átölelje őt.

– Aggódtam ám, te nyavalyás!

– Nem vagyok rossz kutya – csóválta a farkát Kifli, és igyekezett minél többször arcon nyalni a gazdáját –, csak nagyon éhes!

Ezután a legnagyobb egyetértésben bementek a házba, és biztos vagyok benne, hogy ebédeltek is.

 

Horváth Ildi rajza