– Nem! – kiáltott rá Bibi Kiflire, amikor észrevette, hogy az éppen a kesztyűjét rágcsálja. – Az nem a tiéd!
– Na jó – eresztette el a kesztyűt a kutya –, akkor vigyél ki sétálni. Azonnal!
– Azonnal? Hát micsoda beszéd ez?
– Azonnal vigyél! Unatkozom!
– De nekem még dolgom van, majd utána megyünk sétálni!
– Nem! Most! Most akarok! – ugatott egyre hangosabban Kifli.
Bibi belátta, hogy ma nem sokra megy a szép szavakkal a kutyájánál, hát megadta magát.
– De aztán semmi kutyaság! – emelte még rá az ujját figyelmeztetően, hogy azért nagyon el ne bízza magát.
És elindultak. A ház sarkáig sem értek, amikor Kifli olyan erővel kezdte húzni Bibit, hogy a kislánynak hajszál híján kiszakadt a karja. Gyorsabban kezdte szedni a lábát, mire a kutya akkorát fékezett egy bokornál, hogy Bibi majdnem orra esett. Aztán egy kuka tövében a piacnál – mielőtt Bibi észrevette volna –, hirtelen befalt egy negyed lángost, és nagyon, de nagyon megugatott egy bácsit, aki egy kisgyereket vitt a nyakában.
– Mi van veled, Kifli? Kitört rajtad a rosszkutyakórság?
– Igen! És már rossz is maradok!
Kitépte a pórázt a gazdája kezéből, és egy kutya után rohant, rá se hederítve a kiáltozó Bibire. Útközben belehempergett egy jó büdös bokorba a parkban, aztán egy eldobott papírzsebkendőt akart volna éppen bekebelezni... – amikor meglátott egy kutyafalkát. Egy pad mögött ácsorogtak a havas füvön. Kifli hegyezni kezdte a fülét.
– Szerintem együnk szemetet – mondta az egyik szürke, bozontos kutya, olyan kajla fülű.
– Úúú, az jó! – helyeselt egy tacskóforma.
– Á, a szemétevés pisiseknek való – torkolta le őket egy nagy darab fekete –, a komoly kutyák fölborítják a kukákat, megkergetik a gyerekeket, az öregasszonyokat, és persze a pórázos anyámasszony katonája nyápic jó kutyákat!
Kifli úgy látta, hogy a többiek helyeselnek. Biztosan ő a főnök, gondolta. Odasomfordált hozzájuk.
– Hát ti kik vagytok? – kérdezte igen szerényen. – Épp szemetet ettem itt, a kukánál, amikor megláttalak benneteket.
– Ki vagy te, kis hallgatózós házi kedvenc? – mordult rá a főnökféle nagy kutya.
– Kifli vagyok, és épp elszöktem otthonról – válaszolt Kifli most már egy kicsit bátrabban.
– Elszöktél, mi? És ezt higgyük is el, kis zsúrfarkas?
– Itt lóg rajtam a póráz – mutatta Kifli a nyakából lógó piros pórázt, mint hőstettének bizonyítékát.
– Hmmm… jó! Velünk lehetsz! – mordult megint egyet a főnök, egy cseppet se kedvesebben, mint az előbb. – Mi vagyunk a lázadó rrrosszkutyák!
– Igen! Igen! Rrrrosszkutyák! – ugatták erre a többiek kórusban.
– Elszöktünk! Nekünk nem parancsol senki! Nincs több hallgass!
– Nincs több nem!
– Nincs több mit csinálsz!
– Nincs több teszed le rögtön!
Mindegyik kutya ugatott valamit, majd a főnök folytatta:
– Most valami nagyon rosszat fogunk csinálni! Valami igazán, igazán rrrosszat! Borrrzasztó rrrosszat!
–Úúúú, ez jól hangzik! – lelkesedett Kifli. – És mondjátok csak, előtte vagy utána lesz az ebéd? – kérdezte még. Mert Kifli mindig, de mindig a legjobbra gondol.
Nagy csönd lett erre. A kis tacskó szólalt meg először.
– Lesz ebéd is? – pislogott a főnökre.
– Otthon nyerskosztot kapok, nagyon finom – szólalt meg egy sárga, nagy fülű is.
– Én tápot, de az is igen jó! – kontrázott rá egy kisebb, foltos kutya.
– Én a múltkor kaptam egy velős csontot – így a szürke.
– Ebéd nem lesz! – vakkantotta el magát a főnök, hogy a sok fölösleges ugatást végre berekessze. – Ugyanis nincs semmink.
A kutyák egy szempillantás alatt mind elhallgattak. Igaz, hisz nem otthon vannak, honnan is lenne ebéd?! Hisz elszöktek otthonról! Most a főnök mondja meg mi van, és mi nincs. Kifli nem értette, hogy lehet, hogy nincs ebéd. Hiszen ő már nagyon éhes. És ebédidő van!
– Húúú, srácok, akkor – fordult a főnök felé – köszönöm a kedves meghívást, igazán jó lett volna veletek rosszkutyálkodni, de most nagyon éhes vagyok. Szóval… sziasztok!
És elindult hazafelé.
Egyre szaporábban szedte a lábát, mire az utcájukba ért, szinte már loholt, hiszen éhes volt. De mielőtt a sarkon befordult volna, azért még hátranézett. A falka épp szétszéledt. Az éhes kutyák mind másfelé vették az irányt. Hazamentek. A házuk előtt a kapuban az aggódó Bibi várta Kiflit.
– Tudtam, hogy hazajössz, te semmirekellő, rossz kutya! És már térdelt is le, hogy átölelje őt.
– Aggódtam ám, te nyavalyás!
– Nem vagyok rossz kutya – csóválta a farkát Kifli, és igyekezett minél többször arcon nyalni a gazdáját –, csak nagyon éhes!
Ezután a legnagyobb egyetértésben bementek a házba, és biztos vagyok benne, hogy ebédeltek is.
Horváth Ildi rajza