Bibi és Kifli kutya 6. rész - Az erőleves

 

Bibi megbetegedett. Fel kellett volna kelnie, fel is akart kelni, de nem bírt. Olyan beteg volt, hogy csak a fejét tudta felemelni, és síron túli hangon odaszólt a nagy, fekete macskájának:

− Madame Loulou, volna olyan kedves és megsétáltatná Kifli kutyát? Attól tartok, nincs erőm felkelni.

− Természetesen! Máris indulunk! A séta után pedig főzök egy jó mézes teát!

− Ó, nagyon köszönöm! – azzal Bibi visszahanyatlott az ágyra, és szörcsögött tovább. Influenzás volt.

− Gyerünk! – adta ki a parancsot a macska.

− És a póráz? – kérdezte Kifli. – Nem mintha meg bírnál tartani, de sokkal menőbbnek tűnsz majd!

− Igazad van! – Loulou ráadta Kiflire a pórázt és elindultak.

A piac felé mentek, nyilván. Végignézték az összes hentes- és tejespultot.

­− De gyönyörű az a borjúlábszár, Lulu, nézd csak! – lelkendezett Kifli.

− Jaj, az a kacsamell! És az az kis csirke! Ó!

− Szerinted, Lulu, melyik finomabb, az a friss kecskesajt ott, vagy az az érlelt juhsajt?

− Ó, Kifli, én nem is tudnék választani – sóhajtott Loulou. – Talán előbb a friss…

− Luluka, ha Bibi látná ezt a sok finomságot, rögtön meggyógyulna, lefogadom bármiben! Mondjuk abban a velős csontban!

− Bizonyára, drága Kifli! Ó, hogy ez csak most jut eszünkbe! Hát vigyünk haza mindenféle finomságot, és főzzünk belőle egy jó erőlevest! Már délutánra olyan egészséges lesz Bibi, mint a makk!

Makk? Az meg milyen? Kifli kutyát ez a szó kissé eltérítette a tárgytól, de hamar kapcsolt. Aztán már csak azt próbálta kiszámolni, hogy mit is vegyenek. Csontot? Húst? Sajtot? Virslit? Lecsókolbászt? Miből is készül tulajdonképpen a jó erőleves?

− Mindent, mindent veszünk! − rikkantotta, vagyis nyavintotta végül Loulou macska tőle merőben szokatlan lelkesedéssel.

Úgy is lett. Dagadt a cekker a dagadótól a hazaúton. Vettek mindent, de tényleg mindent: oldalast, velős csontot, csirkemellet, kacsacombot, pulykaszárnyat, kolbászt, virslit, szafaládét, sonkát, szalonnát, kecskesajtot, juhsajtot, mackósajtot, lyukas sajtot. Amikor hazaértek, Bibi sípoló tüdővel aludt.

− Lássunk neki! – vezényelt Loulou.

− Hmmm! Én nem is főzném meg ezeket, főtlen is jók – nézett a sok finomságra Kifli kutya.

− De ez most nem a tied! Leves lesz, és kész! Ide a fazekat!

Kifli csorgó nyállal engedelmeskedett, s miközben a sok finomságot szépen belerakták a fazékba, vizet öntöttek rá és alágyújtottak, az esetlegesen kimaradó levescsontokra gondolt. Mert Kifli kutya mindig a legjobbra gondol. És mert Bibi ugye beteg, alig van étvágya. Egy óra múlva a leves készen volt. A kinézete nem tűnt éppen aranylónak.

− Amit Bibi főz, az nem ilyen szokott lenni! – szólalt meg Kifli, miután alaposan szemügyre vették a fazékban gőzölgő ételt.

− Mert ő telerakja répával, ami jelen esetben teljesen felesleges. A beteg szervezetnek ugyanis sok húsra és finom sajtra van szüksége, nem fölösleges zöldségekre.

− Aha! Az illata viszont mennyei! – nyugtázta Kifli. − Míg alszik Bibi, nem kéne kiszedni a csontokat? Leszedhetnénk róluk a husit, hogy hűljön! – indítványozta aztán csorgó nyállal.

− Nem rossz ötlet – nyelt nagyot Loulou. − Meg is kéne kóstolnunk, nem igaz?

− De bizony!

Nekiláttak a munkának. Egy szép, nagy tálra óvatosan kiszedték a levesből a csontokat, és karmokkal-mancsokkal elkezdték lefejteni róluk a húst. Közben persze meg-megkóstolták a húst is, a levest is. Amikor készen voltak, nagyon elégedetten nyalogatták a szájuk szélét. Kifli pofája csak úgy fénylett a boldogságtól, és Loulou is csak dorombolni tudott.

− Nagyon finomat főztünk! − konstatálták.

− Ideje lenne felkeltenünk Bibit, hogy ő is megkóstolhassa ezt a csodát! – javasolta Loulou.

− Rendben! Viszek neki egy tányérral ebből a… − és itt elakadt Kifli kutya szava. – Szóval… Elpárolgott volna?

− Hogy? –  kapta föl a fejét Loulou macska, aki a jóllakottságtól már éppen majdnem elszunyókált.

− Hol a leves? – kiáltott meglepetten Kifli. – Meg a hús? A csontok?

− Hoppá… − szeppent meg Loulou. – Lehet, hogy elkóstolgattuk?

− Az egészet?

− Olyan finom volt, nem igaz? Te is mondtad!

− De, nagyon finom volt, jól is laktam, de még mennyire… észre se vettem... − bólogatott Kifli. − Akkor most mi lesz? Mitől gyógyul meg Bibi, ha megettük a csodalevest?

− Igazából… − morfondírozott Loulou – egy teát ígértem neki indulás előtt, mézeset. Nem levest. A tea is nagyon gyógyító!

− Jó lesz! − vakkantott Kifli, és rohant, hogy felkeltse a gazdáját.

Bibi nagyon örült, hogy a pihentető alvás után végre fel tudott kelni, és hogy az állatkái ilyen szépen gondoskodnak róla, amikor beteg. Igen ízlett neki a Loulou főzte mézes tea, és boldog volt, amint elnézte, hogy Kifli kutyus és Loulou cicus, mint két kis angyal szunyókál az ágya mellett a szőnyegen.

Nagyon, de nagyon elégedettnek tűntek. Biztosan jót sétáltak, gondolta, és ő is újra elaludt.

 

Horváth Ildi rajza