N. Tóth Anikó: A halványkék kisoroszlán

 

Az éjszaka kellős közepén a halványkék kisoroszlán kilopózott testvérei mellől az erdőbe. Közeledett már a fák ünnepe, amikor az erdő vadjai és madarai összegyűlnek a legnagyobb és legkerekebb tisztáson, meghallgatják az Erdő Szellemét, és eléneklik az Ünnepi Dalt. Ilyenkor minden állat rendbe teszi a bundáját és a tollazatát, mert aki maszatosan jelenik meg az ünnepen, azt az Erdő Szelleme kiutasítja a fák közül a mezőre.

A halványkék kisoroszlán nagyon szégyellte a kékségét. Alig hasonlított a testvéreire, s ezért vagy kinevették, vagy egyszerűen észre sem vették őt. Elhatározta hát, hogy az ünnep tiszteletére átfesteti a bundáját a Nagy Festővel.

Ment, mendegélt, s mire megvirradt, már az erdő szélén járt. Igencsak elcsodálkozott, mert nem tudta elképzelni az életet fák meg bozót nélkül. A Nagy Festő házát is amolyan fészeknek gondolta egy fa lombjában. S ni, itt a rét, sehol egy fa, csak rengeteg fűszál, melyek a kelő nap fényében éppen a harmatot rázogatták le magukról. A halványkék kisoroszlán nem akarta zavarni őket, megvárta, amíg végeznek reggeli tevékenységükkel, aztán közéjük merészkedett. Először két megtermett emberrel találkozott, akik a vállukon kaszát vittek.

– Ez meg mi a szösz? – kérdezte az egyik.

– Hát egy kék labda. Biztos a gyerekek felejtették itt. Vigyük haza!  – mondta a másik, s nyomban lehajolt érte.

A halványkék kisoroszlán azonban fürgén szökkent egyet, s öntudatosan azt mondta:

– Nem vagyok sem szösz, sem labda. Oroszlán vagyok, az erdőből jöttem!

A két kaszás ember nagyot nézett, aztán megvonták a vállukat, hogy a kaszák majdnem leestek a földre, s mentek a dolgukra. A halványkék kisoroszlán pedig büszke volt magára, hogy így kiadta az útjukat. Csak az fájt neki, hogy megint nem ismerték föl. Nemsokára egy vízhordó lány jött vele szembe.

– De szép virág! – kiáltotta a lány, amikor meglátta őt. Gyorsan letette két nehéz vödrét a földre, s odalibbent a halványkék kisoroszlánhoz. Szerette volna a hajába tűzni.  De az tisztes távolba menekült előle.

– Ugrándozó virágot se láttam még soha! – álmélkodott a lány, s utána szökkent.

– Dehogy vagyok én virág! – mondta felháborodva a halványkék kisoroszlán. – Nem látod, hogy az állatok királyának az utódja vagyok?!

– Márpedig én akkor is a hajamba tűzlek! – mondta a vízhordó leány, s már nyújtotta felé a kezét. A halványkék kisoroszlán azonban ügyesebb volt, messzire iramodott, s mire a lány felocsúdott, már el is tűnt a szeme elől.

Amint elmúlt a veszély, a halványkék kisoroszlán megállt és kifújta magát. Akkor pillantotta meg a Nagy Festőt, aki éppen az állványa mellett állt, s a napfelkeltét festette.

– Jó reggelt! – köszöntötte őt a halványkék kisoroszlán félénken, mert olyan bozontos haja és szakálla volt a festőnek, hogy alig látszott ki a szeme a szőrbozótból.

– Jó reggelt! – mondta a Nagy Festő, s még csak nem is nézett feléje.

– Tessék engem átfesteni! – kérte a halványkék kisoroszlán, és két lépéssel közelebb ment a festőállványhoz, hogy megnézze, mit tud a Nagy Festő.

A Nagy Festő most már megnézte magának, ki meri zavarni őt ilyen fontos és nehéz munka közben.

– De szép vagy! Téged is megfestelek! Milyen csodálatosan illik majd a színed az ég kékjéhez! – kiáltotta elragadtatva, s megkérte a halványkék kisoroszlánt, heveredjen le a fűbe.

Ő azonban nem tágított:

– Tessék engem átfesteni! Oroszlán vagyok, s ilyen színű bundában senki nem vesz komolyan!

– Maradj nyugton egy kicsit, majd később sorra kerül a bundád is!

Így hát a halványkék kisoroszlán megvárta, amíg a Nagy Festő ráfesti őt a vásznára, s amikor végzett, tovább rágta a fülét:

– Oroszlánszínű akarok lenni!

– És oroszlánszívű is? – tréfálkozott a Nagy Festő, de végre elővette a megfelelő színeket, s átvarázsolta a halványkék bundát oroszlánszínűre.

A halványkék – vagyis most már oroszlánszínű – kisoroszlán sokáig hálálkodott a Nagy Festőnek, aztán elviharzott az erdő felé.

Mikor hazaért, már mindenki az ünnepre készült, de vele senki sem törődött, mert nem ismerték meg. Édesanyja kiáltozott utána egy darabig, aztán bosszankodva összeszedte a többi csemetéjét, s útnak indultak a legnagyobb és legkerekebb tisztáshoz. Ott már nagy tömeg várta türelmetlenül az Erdő Szellemét. Szerencsére hamarosan megjött, elmondta a beszédét, s az erdő lakói fújni kezdték az Ünnepi Dalt. Ekkor azonban  hirtelen hatalmas vihar kerekedett csattogó villámokkal és zuhogó esővel, a dal abbamaradt, a tisztás villámgyorsan kiürült. Néhány perc múlva azonban újra kisütött a nap, az állatok előbújtak a rejtekükből, s egyszerre valamennyi tekintet a kisoroszlánra szegeződött, aki már nem volt sem oroszlánszínű, sem halványkék, csak lucskos és maszatos, mert a Nagy Festő nem az örökké tartó festékkel festette be a bundáját. Így az összes erdőlakó kinevette, ujjal mutogatott rá, az Erdő Szelleme pedig kiutasította az erdőből, amiért nem átallott ilyen rendetlen külsővel megjelenni a fák ünnepén.

Nagyon elszomorodott a halványkék-oroszlánszínű kisoroszlán, lehorgasztott fejjel bandukolt kifelé az erdőből, s nem tudta, mitévő legyen. Az erdő szélén találkozott a göndör hajú fiúval.

– Hát te ki vagy? – kérdezte a göndör hajú fiú.

– Én vagyok a halványkék kisoroszlán, s nagy a bánatom, mert a maszatos bundám miatt kitiltottak az erdőből.

– Én megfürdetlek a sebes vizű patakban – ajánlotta  göndör hajú fiú.

– Akkor sem mehetek haza – mondta szomorúan a halványkék kisoroszlán.

A göndör hajú fiú törte egy darabig a fejét, aztán így szólt:

– Ajánlanék valamit: legyünk barátok. Megtisztítom a bundádat, mert nagyon szép lehet, aztán varázsolok neked erdőt.

Így is lett. Kis idő múlva újra halványkék volt a halványkék kisoroszlán bundája, s a göndör hajú fiú varázsolt neki egy olyan erdőt, amelyben citromsárga vízilógyerekek, zöld elefántcsemeték, piros csimpánzkölykök, fehér sasfiókák, rózsaszínű óriáskígyó-palánták és hasonlóan színes állatkák laktak. Reggeltől estig hancúroztak. A göndör hajú fiú pedig gyakran meglátogatta őket, hogy együtt új játékokat eszeljenek ki.

 

Gyenes Gábor rajza