Réges-régen olyan világ járta, hogy minden hangnak értelmes jelentése volt. Ha a kovács odacsapott a kalapáccsal, az így csendült: „Üss, csak üss! Üss, csak üss!” Ha az asztalos nekiállt gyalulni, így sercegett a gyalu: „Húzd-vond! Node húzd-vond!” Ha a malom fogaskerekei zörömbölni kezdtek, azt mondták: „Iregünk-forogunk! Iregünk-forogunk!” Ha pedig csaló volt a molnár, és tovább járatta a malmot a kelleténél, akkor a malom irodalmi németül kezdett beszélni, és szép lassan kérdezte: „Ki van ott? Ki van ott?” Aztán gyorsan reá felelt: „A molnár! A molnár!” Majd egészen gyorsan hozzátette: „Lop, csen, csór, lop, csen, csór, zsákonként fél vékát.”
Ha elolvasod a meséket, akkor a lap alján érdekes feladatokat is találsz!
Ez idő tájt a madaraknak is megvolt a maguk nyelve, amit mindenki megértett, nem úgy, mint most, amikor merő csicsergés, rikácsolás és füttyögés, amit mondanak, némelyikük meg mintha dalolna, szavak nélkül. Akkor történt, hogy a madarak elhatározták, nem élnek tovább uralkodó nélkül, azért valakit királlyá választanak maguk közül. Ezt csak egyikük ellenezte, a bíbic, ő szabadon élt, szabadon is akart meghalni; félénken röpdösött ide-oda, kiáltozván: „Líbuc, hova futsz? Líbuc, hova futsz?” Végül elhagyott mocsarak mélyére bujdosott, ahol a madár sem jár, és többé nem is mutatkozott a szárnyasnép körében.
Mármost a madarak dűlőre akartak jutni az ügyben, és egy szép májusi reggelen összesereglettek mindannyian az erdőkből és mezőkről: a sas és a pintyőke, a bagoly és a varjú, a pacsirta és a veréb, de minek soroljam? Még a kakukk is eljött, és a sekrestyése is, a búbos banka, akit azért neveznek így, mert mindig néhány nappal korábban szólal meg tavasszal, mint a kakukk; és a nagy sokaságban ott ugrált egy egészen parányi madár is, akinek még neve sem volt. A tyúk, aki történetesen semmit sem tudott a gyűlés céljáról, álmélkodott a nagy csődületen. „Kit-kit-kit-kit keresnek?” – így kodácsolt, ám a kakas megnyugtatta kedves tikocskáját, mondván. „Ki-ki-királyt akaruuunk!”, és azt is elbeszélte, mire lesz jó az a király. Az egybegyűltek elhatározták, hogy az lesz a király, aki a legmagasabbra tud röpülni. Ezt hallván egy levelibéka, aki a bozótban üldögélt, így kiáltott figyelmeztetésül: „Vak, vak, vak! Vak, vak, vak!”, amivel azt akarta mondani, hogy alighanem a vakszerencse dönt majd a vetélkedésben. Mire a varjú azt felelte: „Kár! Kár!”, vagyis hogy kár aggályoskodni. Azt is eldöntötték, hogy tüstént fölszállnak, amíg tart ez a szép reggel, nehogy aztán azt mondhassa bármelyikük: „Szállhattam volna magasabbra is, ám eljött az este, s akkor már nem lehet.” Megadott jelre fölrebbent hát az egész sokadalom. Gomolygott a por, támadt fülsiketítő surrogás-burrogás, szárnycsattogás, és olybá rémlett, mintha fekete felleg dalmahodnék odafönt. A kismadárkák csakhamar elmaradoztak, nem bírták a magasságot; le kellett szállniuk. Kitartóbbak voltak a nagyobbak, ám egyikük sem vehette föl a versenyt a sassal, mert az oly magasra szállt, hogy a Napnak is ki tudta volna vájni a szemét. És amint látta, hogy a többiek a nyomába sem érnek, azt gondolta: „Minek röpülnél még magasabbra, úgyis te vagy a király”, azzal ereszkedni kezdett. Lentről kórusban kiáltották neki a madarak: „Te légy a királyunk, senki sem szállt magasabbra nálad!” – „Senki, csak én!” – kiáltotta a névtelen kis jómadár, aki elrejtőzött volt a sasnak a begytollai közt; s mert nem fáradt ki és csak most kezdett röpülni, oly magasra szállt, hogy a Jóisten is látta, amint ül a trónusán. Amikor pedig ily magasra jutott, akkor összecsukta szárnyát, lesiklott a földre, s így kiáltozott vékony, éles hangocskáján: „Itt a király, ki a király? Itt a király, ki a király?”
„Már hogy lennél a mi királyunk?” – rikoltották a madarak hangosan. – Csellel és csalással ragadtad el a győzelmet!” Új versengést tűztek ki, mondván, az legyen a király, aki a legmélyebben tud bebújni a földbe. Hogy vergődött széles mellkasával a lúd a földön! Mely gyorsan próbált gödröt kapirgálni a kakas! A kacsa meg egyenesen póruljárt: beugrott egy árokba, s közben kimarjult a lába, úgy bukdácsolt a közeli tócsához, kárpálódva: „Hát-hát-hát-hát ez gyalázat!” A kis névtelen pedig talált egy egérlyukat, besurrant, s onnét kiabálta vékony hangocskáján: „Itt a király, ki a király? Itt a király, ki a király?”
„Már hogy lennél a mi királyunk? – rivallták a madarak, még nagyobb haragra lobbanva. – Azt hiszed, hogy csőrünknél fogva vezethetsz minket?” Elhatározták, hogy ott rekesztik a lyukban, hadd pusztuljon éhen. Odaállították a baglyot őrködni, mondván, nehogy kiengedje a gazfickót, ha kedves az élete. Aztán eljött az este, s a madarak fölöttébb kifáradtak a nagy röpködéstől, azért asszonyostul, pereputtyostul ágyba bújtak. A bagoly ott maradt az egérlyuk előtt egymagában, s nagy szemével rezzenetlenül bámult befelé. Aztán ő is elfáradt, és azt gondolta: „Fél szemedet ugyan lehunyhatod, attól még a másikkal tudod figyelni, nem akar-e kibújni a kis gonosztevő!” Úgy is tett: lehunyta fél szemét, s a másikkal mereven bámult az egérlyuk bejáratára. A kis legény kidugta a fejét, és el akart illanni, de a bagoly máris odaugrott, azért gyorsan visszahúzódott. A bagoly pedig fölnyitotta a szemét, és a másikat hunyta be, gondolván, hogy majd így fogja váltogatni őket egész éjszaka. Csakhogy amikor az előbbi szemét ismét lehunyta, elfelejtette a másikat kinyitni, s mihelyst mindkét szeme csukva volt, ő tüstént elaludt. Ezt a kispajtás rövidesen észrevette, és kereket oldott.
Attól fogva nem mutatkozhat nappal a bagoly, különben reá támad a többi madár, és rútul megtépázzák. Éjszaka röpül ki a fészkéből, soha máskor; az egérféléket pedig gyűlöli és pusztítja, amiért ilyen alattomos lyukakat vájnak a földbe. A mi kis madarunk sem szívesen búvik elő, mert fél, hogy rajtaveszt, ha nyakon csípik a többiek. A sövények alján bujkál, s csak ha teljesen biztonságban érzi magát, akkor kiáltja olykor: „Itt a király, ki a király?” És ezért a többi madártól azt a csúfnevet kapta, hogy Királyka.
Hanem a pacsirtánál senki sem volt boldogabb, amikor kiederült, hogy nem kell a királykának engedelmeskednie. Amint fölkel a nap, ő fölszáll a magasba, és így kiált: „Ah, csuda vidék! Csuda-csuda szép! Ah, mi szép! Csuda vidék!”
Feladat:
Hányféle madarat számláltál össze a mesében? Rajzold le valamelyiket közülük!
Szerinted milyen lehet az, amikor egy fekete felleg dalmahodik? Írd le vagy rajzold le!
Találsz még több hasonlóan furcsa szót is a mesében? Gyűjtsd össze őket!
A válaszaidat és a munkáidat küldd el nekünk e-mailben itt, vagy a