Kovács Magda: Kétbalkezes Róbert, a mesterdetektív

 

Kétbalkezes Róbert, gubancos házőrző, tűnődve szemlélt maga előtt három rókalábnyomot a porban.

– Hm, hm. Különös. Különös és rejtélyes – mondta Búboskának, aki épp az egyik lógó szemfogát csavargatta nagy élvezettel, s nemigen figyelt oda Kétbalkezes Róbert hümmögésére.

Kétbalkezes elegáns terpeszben, csípőre tett kézzel domborított híres pepita mellényében. Szája sarkában ott szortyogott elengedhetetlen pipája. Búboska faragta születésnapjára gesztenyegumóból. Nádszálból vágta bele a szárat.

Az oldalába pici ollója hegyével belevéste osztálya nevét, hogy azt mondja: ami annyit jelent:

Tavaly ősszel Búboska még csak nagyon nehezen igazodott el a számok és betűk kusza birodalmában. Így aztán az egyes és a B betű hátraarcot vágott a csibuk oldalán. Búboska, amikor rádöbbent a tévedésére, megvakargatta orra körül a szeplőit, hátba vágta Kétbalkezest, s biztosította, hogy egy igazi detektívpipának ilyennek kell lennie. Mert Búboska remek kislány volt. Könnyedén, elegánsan tudta elviselni a kudarcokat.

– Van stílusa – sóhajtotta olykor Kétbalkezes, a híres mesterdetektív, aki képtelen volt beismerni a legkisebb tévedését is.

– Szerinted – szegezte Búboskának hirtelen oldalt fordulva a kérdést – mióta szaladgálnak a rókák három lábon?

– Semmióta – mondta Búboska, ami inkább „hemmiótának” hangzott, mert még mindig nem hagyta abba a szemfoga csavargatását.

– Én is azt mondom. De vigyázat! Egy Lompos Mihálytól bármi kitelik. Jön-megy, ravaszkodik, s máris rázúdítja a bajt valamelyik barátjára. Még jó, hogy itt vagyok én, Kétbalkezes Róbert, a híres mesterdetektív! – szónokolta, s mellényrepesztésig teleszívta tüdejét levegővel.

Ám Lompos mindeddig ártatlanabbnak bizonyult egy ma született báránynál is. Igaz, Kétbalkezes váltig állította, hogy ez a ravaszkodás magasiskolája, s eljön még a nagy leleplezés napja. Addig is szívesen gyakorolta kedvenc pózát.

– Azt hiszem – kuncogott ­–, most az egyszer túljárt saját csavaros eszén is. Mert kinek ne lenne egyből szembeötlő, sőt gyanúsan feltűnő egy ép, egészséges négylábú hiányos nyoma a porban.

Búboska hevesen rázta a fejét, s szabad keze négy ujját odanyomta Kétbalkezes orra alá.

– De Búboska – hökkent meg a mesterdetektív –, te nem tudsz számolni. Vagy talán meg tudod mutatni a negyediket? – mutatott diadalmas kézmozdulattal körbe.

– Lépj le róla! Rajta állsz.

Kétbalkezes először hebegett-habogott, majd akkorát ugrott, mint akit megcsípett a lódarázs, s végül kétszer körbefordult vele a világ. Mert a negyedik lábnyom ott volt! Kétbalkezes zavartan köhintett s pislogott, és még a pipáját is elfelejtette visszadugni a szájába. Szórakozottan híres pepita mellénye zsebébe gyömöszölte.

– Hát jó – mondta végül. – Ha négy, legyen négy! Lompos Mihály attól még gyanús marad a szememben. S jobb lesz utánanézni, hogy mit sütött ki már megint.

– Vagy mit nem – dünnyögte egészen halkan Búboska, és engedelmesen utána iramodott a még mindig zavart mesterdetektívnek.

Egy kis idő múlva Kétbalkezes megtorpant. Óvatosan beleszimatolt a levegőbe.

– Érzed? – kérdezte suttogva Búboskától. – Ez füstszag! Beigazolódott a gyanúm. Lompos felgyújtotta az erdőt!

– Tényleg, én is érzem – kapta fel a fejét Búboska. – Méghozzá egészen közelről.

Sokatmondóan egymásra néztek, s loholni kezdtek az egyre erősödő füstszagban.

– Engem már fojtogat, s a szemem is marja – prüszkölt Kétbalkezes.

– Most már nekem is. És mintha pörkölődés szagát is érezném. Te nem érzed?

– Úúúúúú! Dehogynem! Én már tetőtől talpig égek is! Úúúúúú! – üvöltötte a mesterdetektív, s nekiiramodott.

– Kétbalkezes, te égsz! Lángol a mellényed! Segítség! Segítség! – kiabált Búboska rémülten.

Az erő felől vágtatva közeledett Lompos Mihály, a vörös róka.

– Segélykiáltásokat hallottam. Mi történt? Kinek segíthetek? – lihegte.

– Á, hagyd csak – intett kissé lecsillapodva Búboska. – Kétbalkezes felgyújtotta magát – mondta, s a közeli patak felé mutatott, ahonnan gyanús füstcsíkok szálltak fel, mint mikor egy égő fahasábot hirtelen vízbe dobnak. Kétbalkezes oltotta magát búvárúszással a víz alatt.

– Azt hiszem, ostobaság volt a mellényzsebbe dugnod az égő pipát – mondta később Búboska, miközben szomorúan nézegette a kiégett mellényt. Ott üldögéltek Lompos Mihály udvarán, aki ezerjófűfőzetet készített Kétbalkezes megpörkölt bundájára.

– Pszt! Halkabban. Esetleg kapva kap az ötleten, s legközelebb mégiscsak felgyújtja az erdőt. Ne feledd, hogy megrögzött gonosztevővel állunk szemben – dünnyögte a mesterdetektív szája egyik sarkából Búboska felé, miközben a másikban nedves és hideg pipáját szortyogatta.

– Ó, te kétbalkezes! S én mindig beugrom neked – sóhajtotta Búboska, s már varrta is a lila foltot a mellény kiégett részére.

– Azt hiszem – mustrálgatta résnyire húzott szemmel Lompos Mihály az eredményt –, különbet keresve sem találhattunk volna rá.

– Nem is – hagyta helyben Kétbalkezes az enyhet adó ezerjófű-borogatás alól.

Búboskának más volt a véleménye, de az összhang kedvéért ő is bólintott.

 

Balázsy Géza rajza