Tóth László: A boszorkány porszívója - részlet

 

– Na végre, hogy ideértetek – fogadta az ajtóban a lányokat mosolyogva Dörzsi-Mörzsi. – Már nagyon vártalak benneteket. Gyertek, kerüljetek beljebb. Kiskata és Julijul ettől a kedves fogadtatástól egyből visszanyerték régi önbizalmukat. Felszabadultan, megkönnyebbült szívvel követték a jóságos boszorkányt.

Odabent egy hatalmas teremben találták magukat. Nem, nem tévedés, nem nagyzolás: olyan, de olyan hatalmas volt az a terem, hogy szinte nem is látták a túlsó sarkát: megvolt tán harmincszor is akkora, mint az egész ház! És ami még meglepőbb, bútornak nyoma se volt benne.

Csak virágok, növények, pálmák mindenfelé: különösnél is különösebbek, csodálatosnál is csodálatosabbak… Olyan volt itt minden, mint egy pálmaházban. Kiskata és Julijul talán életében nem látott még ennyiféle virágot és fát és növényt. Még Pesten a Füvészkertben sincs annyi, sőt még dédinél sem, mint itt. A helyiség egyik faláról vízesés zubogott alá, a másik falát egyetlen hatalmas üvegablak borította, amelyen kitekintve egekig nyúló, kéklő hegyekre lehetett látni. Az ágak közt a magasban mindenféle madarak röpdöstek, lent a földön állatok – oroszlánok, őzek, farkasok, antilopok – sétálgattak békésen, át-átlépve egy-egy, békés álmát alvó kígyóóriást.

Kiskatáék a látványtól megbabonázottan ácsorogtak a küszöbön. Julijul még ki is szaladt, hogy újból szemügyre vegye a házat és környékét. De még csak szánkódombot se látott sehol, nemhogy égig érő hegyeket, s kívülről a ház is az előbbi, fehérre meszelt házikó volt.

Egyébként elég szánalmas látvány lehetett a küszöbön ácsorgó két megszeppent kislány, egyikük rózsaszín flanel hálóingben (ez Julijul volt), a másikuk piros kockás pizsamában (ez volt Kiskata), lábukon fapapuccsal. Dörzsi-Mörzsinek bizony nagyon megesett a szíve rajtuk.

– Mit álltok ott, mint a faszentek – mosolygott rájuk. – Kerüljetek beljebb, üljetek le – mutatott maga köré az imént bemutatott vadon kellős-közepére leterített bundákra, szőrmékre. – Érezzétek magatokat otthon.

Kiskata és Julijul félszegen leültek, de azért fél szemmel az oroszlánokra, farkasokra, kígyókra sandítottak, ám azok ügyet sem vetettek rájuk.

– Te, Dörzsi-Mörzsi – vakargatta az állát Kiskata –, kérdezhetek valamit?

– Kérdezz csak nyugodtan – biztatta őt Dörzsi-Mörzsi.

– Miért van az, hogy amikor nálunk jártál – kezdett bele Kiskata –, akkorka voltál, hogy belefértél a tévébe, most meg akkora vagy, mint mi?

Dörzsi-Mörzsi erre elnevette magát; hangosan, jóízűen kacagott, mintha egyenesen a szívéből fakadt volna fel a nevetés, majd így szólt:

– Figyeljetek csak… mutatok valamit.

Még jóformán végére sem ért a szónak, máris akkora volt, hogy ágaskodás nélkül is könnyen megnézhette volna, nem rakja-e petéit valamelyik apró bogárka a legmagasabb pálmafa legeslegmagasabban levő levelén. Ám a következő pillanatban Dörzsi-Mörzsi már el is tűnt.

– Na, mit szóltok hozzám? – hallották a lányok a hangját valahonnan az egyik szőrméből. Ahogy gondosan félrehajtogatták a szőrszálakat, meg is pillantották őt, amint közöttük üldögélt, s most nem volt nagyobb egy kisebbecske hangyánál. – De tudok mást is – kurjantott vidámat, s a következő pillanatban bár nem lehetett magasabb apunál, de olyan kövér volt, hogy majdnem beszorult két, egymástól kereken tíz méterre levő majomkenyérfa közé. Már-már szétnyomta volna testével a két fát, amikor hirtelenjében olyan sovány lett, hogy egy közönséges nádszál is dagadtnak tűnt hozzá képest. – Elég volt azonban a bolondozásból – komorodott el a jóságos boszorkány arca –, fordítsuk komolyra a szót. Annál is inkább, mivel nincs sok időnk… sietnünk kell.

– Dörzsi-Mörzsi – kezdte a dolgok hirtelen komolyra fordulásától megszeppent Julijul –, én is kérdezhetek valamit?

Meg különben is, úgy tartotta igazságosnak, hogyha Kiskata kérdezhetett valamit, hát ő is kérdezhessen.

– Kérdezz – öntötte el újból a melegség a boszi szívét.

– Miért hívnak téged Dörzsi-Mörzsinek?

A boszorkány erre megint felkacagott.

– Mert szeretem, ha dörzsölgetik az orrom – mondta kissé szégyenlősen.

Több se kellett Kiskatának, már neki is esett a boszorkány orrának, ahogy odahaza apuénak szokott néha.

– Így? – kérdezte huncutul.

– Így – kacagott Dörzsi-Mörzsi.

Julijul csak arra várt, hogy Kiskata végezzen. Most ő következett, ahogy odahaza szokta anyu orrát, ha engedi.

– Így? – kérdezte ő is.

– Így is.

Aztán megint Kiskata látott munkához, majd újból Julijul.

– De jó volt – sóhajtott a végén Dörzsi-Mörzsi. – Végre-valahára úgy istenigazából megdörzsölték az orrom. S rögtön négyszer egymásután.

Miután jól kikacagták magukat, Dörzsi-Mörzsi arca ismét elkomorult.

– Ha nem sietünk, lehet, Hanga úgy megerősödik, hogy már soha nem tudjátok tőle visszaszerezni a porszívómat – aggodalmaskodott a boszorkány.

– Ki az a Hanga? – kérdezte Kiskata.

– Egy tündér. Ő lopta el a porszívómat.

– A tündérek lopnak? – akadt föl a boszorkány szavain Julijul.

– Nem – magyarázta Dörzsi-Mörzsi. – Azaz… általában nem. A tündérek többnyire olyanok, amilyeneknek ismerik őket: jóságosak, kedvesek, szeretetreméltók. De nem Hanga. Ő egy kész boszorkány… Akarom mondani, egy elvetemült, minden rosszra képes tündér. Mindent elkövet, csak hogy ártson az embereknek. A porszívóm is azért kellett neki, hogy még több rosszat tehessen.

– Ha tudod, hogy ki vitte el a járgányodat, miért nem szerzed vissza te? – érdeklődött Kiskata.

– Nekem nincs hatalmam Hanga fölött – magyarázta a boszorkány. – Én nem vagyok olyan erős, mint ti ketten.

Kiskata és Julijul büszkén düllesztette a mellét. Ha hallaná ezt apu és anyu. Hogy ők milyen erősek! Végre valaki, aki tudja róluk az igazságot.

– És hol van most Hanga? – talált egy újabb kérdést Julijul.

– Azt nem tudom – hangzott Dörzsi-Mörzsi válasza. – De ti majd kiderítitek.

– Hiszen te annyi mindent tudsz. Biztosan te is ki tudnád… – hízelgett neki Julijul.

– Én csak azt tudom, amit a boszorkányok tudnak. Az emberek azonban többet tudnak nálunk.

– Mi is? – várta a megerősítést Kiskata.

– Hisz ti is emberek vagytok – így a boszorkány. – Embergyerekek

– És mindig ilyen gonosz volt ez a tündér? – váltott Kiskata.

– Nem tudom. Azt sem, mitől vált ilyenné. Nehéz megmondani valakiről, mitől gonoszodik el. Még ha úgy is vélnénk, hogy tudjuk az okát, akkor sem biztos, hogy úgy van. Amikor én először hallottam róla, már ilyen volt.

– Miért nem közösítik ki őt maguk közül a tündérek? – kíváncsiskodott tovább az idősebbik kislány.

– Maga magát közösítette ki ő közülük.

Julijul agyában közben lázas kétségbeeséssel követték egymást a gondolatok, hiszen Kiskata már kettőt is kérdezett, ő meg ezalatt egyet se.

– Rólatok, boszorkányokról, miért mondják, hogy gonoszok vagytok, amikor te olyan jó vagy? – csillant fel a szeme végül.

– Á – legyintett szelíden Dörzsi-Mörzsi. – Mesebeszéd. – Aztán hirtelen fordított egyet a szón: – De most már, hogy megpihentetek, menjetek.

– Ha kilépünk a házadból, merre kell indulnunk? – állt fel Kiskata.

– Mondtam már, nem tudom. Magatoknak kell eldöntenetek – így Dörzsi-Mörzsi.

Julijul is szedelőzködni kezdett.

– Ugye, visszaszerzitek a porszívómat? – állt fel Dörzsi-Mörzsi is.

– Hát persze – vágta rá Julijul, de a hangjában volt némi bizonytalanság.

– Akkor… a jószerencse legyen veletek – búcsúzott el a két kislánytól a jóságos boszorkány.

Kiskata és Julijul elindultak az ajtó felé, útközben nagy ívben kikerülve minden ásítozó oroszlánt, heverészgető farkast, mozdulatlanná dermedt kígyóóriást.

– Várjatok még – szólt utánuk Dörzsi-Mörzsi. – Valamit majdnem elfelejtettem. Ezt tegyétek el – nyúlt a zsebébe, és kivett belőle két szem almamagot –, nagy hasznát vehetitek még. – A magokat odanyújtotta a lányoknak: – Akár éheztek, akár szomjaztok, bárhol legyetek is, tegyétek ezeket a földbe, s éheteket máris elverhetitek, szomjatokat rögvest elolthatjátok.

A két testvér egy hangos „Köszönöm!”, meg egy kimondatlan „Sokra megyünk velük” kíséretében elvette a boszorkány szűkmarkú adományát, majd sarkon fordult, és kilépett az ajtón.

 

Nagy Zoltán rajza