− Kifli, nézd csak, kacsák! − mutatott fel az égre Bibi az egyik délutáni sétán. Kifli nem nézett oda, egykedvűen bandukolt a gazdája mögött.
− Kifli, nézd, egy kék bogár! – mutatott le a földre Bibi nem sokkal később. Kifli nem hajolt le, hogy megnézze, ment tovább.
− Kifli, nézd, biciklis! – mutatott előre Bibi.
− Vauvauvauvaúúúúúú! − ugatta meg a közeledő biciklit Kifli.
− Kifli, mondd csak, téged semmi nem hoz lázba, csak amit megugathatsz? – kérdezte a kutyáját Bibi. – Másra oda se figyelsz, pedig milyen csodás ősz van! Látod ezeket a pompás leveleket?
Kifli ezt már nem halotta, ment tovább. A réthez közeledve Kifli megelőzte gazdáját, aztán amikor odaért megállt és hátrafordult.
− Dobod? – nézett várakozóan Bibire.
− A labdát? A frizbit? Botot? Más nem is érdekel, kiskutyám? – kérdezte Bibi.
− Már hogy érdekelne? Én egy komoly kutya vagyok, nem egy játékkutya! Nekem dolgom, feladatom van, és azt elvégzem, mégpedig hibátlanul! Ide azt a botot, hadd hozzam vissza, és akkor jó kutya vagyok!
− De Kifli, arra nem gondoltál, hogy ha nem hozod vissza a botot, akkor is jó kutya vagy?
Kifli értetlenül nézett gazdájára.
− Ezt meg se hallottam! Hogy lehetnék jó kutya, ha nem végzem a munkám? Akkor hogyan kaphatnék jutalmat?
− Hát, csak úgy – vonta meg a vállát Bibi. – Én vagyok a gazdád, adhatok csak úgy semmiért is, mert szeretlek.
− De az akkor nincs megérdemelve! Vakk! Az nem jár! Csak az jár, ami jár!
− Nagyon szigorú kutya vagy, Kifli. Úgy látom, sokkal szigorúbb, mint én. Komoly munkakutya lett belőled!
− Igenis! – húzta ki magát Kifli – Ide azzal a bottal!
És már futott is, hogy elkapja. Bibi csöndesen sóhajtott, és jó messzire hajította a botot. Kifli loholt vele vissza, és gyorsan ledobta Bibi lába elé.
− Gyorsan! Dobd el megint! – lihegte. – Ha tízszer visszahozom, kapok virslit?
− Legyen tizenöt, te stréber munkakutya! − így Bibi.
− Legyen húsz! – kontrázott rá Kifli.
− Huszonöt!
− Harminc!
− Harmincöt!
− Ha ennyit rohansz észvesztő gyorsan, nagyon ki fogsz ám merülni, még bajod is lehet! – óvta kutyáját Bibi.
− Nekem? Badarság! Legyen ötven! Ötvenszer visszahozom neked a botot, és majd meglátod, mennyire jó kutya vagyok!
− Meglátjuk! Gyerünk!
Bibi dobálta a botot és számolt, Kifli pedig boldogan rohant, ugrott, elkapta, rohant vissza a bottal, letette és újra rohant. A huszonötödik dobásnál Kifli már annyira lihegett, hogy majd szétesett. Bibi óvatosan elkezdte egyre közelebbre dobni a botot. Kifli egyre jobban elfáradt. Már nem is vitte egészen Bibi lábai elé a botot.
− Pihenjünk, kiskutyám?
− Nem! Vakk! Dobd! Dobd!
Bibi hangosan számolt:
− Huszonhat… huszonhét… huszonkilenc… harminc… harminchárom…
− Dobd, dobd! − ugatott Kifli elhaló hangon, mert már járni is alig bírt, de nem állt meg.
− Harmincnyolc… negyvenkettő… negyvenöt…
− Dobd! Látod, milyen ügyes vagyok? Mindig visszahozom neked a botot!
− Látom, kiskutyám! Negyvennyolc… és ötven! És most elteszem a botot!
− Nem! Még!
− Ugyan, Kifli, hiszen bokáig lóg a nyelved!
− Jó, jó, eltetted, jó, akkor egy kicsit lefekszem, de nem azért, mert fáradt vagyok! − lihegte Kifli. – Ötvenszer visszahoztam neked a botot! Jól számoltál?
− Jól számoltam, persze, egyet se hagytam ki! Hallottad te is − simogatta meg a kutyája fejét Bibi.
− Jó, de én nem tudok számolni olyan jól.
− Te nem, de én igen, pont úgy számoltam, ahogyan kell. Nagyon jó kutya voltál!
Kifli erre boldogan fogadta el a kiérdemelt virslit, és Bibi ugyan tudta, hogy nem ötven volt az az ötven, hanem egy kicsit kevesebb, de mégis, pont jól számolt, mert akárhogyan is, az ő kutyája a legjobb kutya a világon, ez biztos.
Horváth Ildi rajza