Csóka Ferenc: Szivárványlovag - A szenvedélyek ura

 

Amikor Szivárvány lovag meghallotta, hogy Színország északi részén, a Borsózöld hegyek közt egy rettenetes szörny ütött tanyát, éppen zsíros kenyeret majszolt. Minthogy Színországban még nem tudtak a koleszterin ártalmairól, jóízűen. Szerette a fenséges étket, ám nem vitte túlzásba a fogyasztását. Ura volt a szenvedélyeinek. Olykor meg-megivott néhány pohárka jóféle borocskát is, azonban ittasan sosem ült lóra.

A szörnyű szörnyhírt a Borsózöld rétek pásztora hozta, akit szavahihető embernek ismertek.

– És mit csinál az a szörny? Fosztogat? Gyilkol? – kérdezte a lovag, mert nem szeretett senkit elítélni csak azért, mert létezik.

– Nem, azt nem... Csak...

– Csak? – Szivárvány mélyen a pásztor szemébe nézett.

– Hát... Rémisztő hangokat hallat! – suttogta a Borsózöld rétek pásztora.

A lovag egy ideig elmerengve vizsgálgatta bal hüvelykujját, majd nagy bölcsen kijelentette:

– Elérkezett a körömnyírás ideje!

A pásztor bólintott, bár ő inkább a kézmosásról gondolta ugyanezt...

– Tehát! – mondta Szivárvány. – Csak azért, mert ordibál, nem büntethetünk meg valakit... Elvégre egy szörnytől mégiscsak  furcsa, sőt ostobaság azt várni, hogy gitárkísérettel virágénekeket adjon elő! Most menj szépen haza, és csak akkor gyere újra, ha a fenevad valami rosszat, törvénybe ütközőt követ el!

Eltelt egy hónap, talán kettő is, de a Borsózöld rétek pásztora nem jött újra. A lovag már el is felejtette az egészet, amikor egy este hírnök döngette meg Kibír-lak nevű erdei házikójának ajtaját.

– Uram, a szörny megtámadta a parasztokat, szétkergette a birkanyájat, elvonszolt egy gabonával megrakott szekeret, és a jó ég tudja, mit fog még tenni, ha te nem segítesz rajtunk! – hadarta az érkező.

A nap még az igazak álmát aludta, amikor a lovag már a Borsózöld hegyek lábánál vágtatott hűséges paripáján. Fegyverein, páncélján meg-megcsillant a telihold fénye. Hátát hosszú köpeny takarta, mely napvilágnál a szivárvány összes színében ragyogott.

– Hol az a szörny? – kérdezte a köréje sereglő emberektől, amikor a tett színhelyére érkezett.

– A szomszéd völgyben! Ott van a sátánfajzat! – üvöltötték azok kórusban.

Szivárvány nem vesztegette tovább a drága időt. Felpattant a lovára, és elvágtatott a megadott irányba. Már pirkadt, mire a völgybe ért. Szeme a szörnyeteget kereste, s hamarosan meg is lelte. Nem volt ijedős természetű, ám az eléje táruló látványtól majd elállt a szívverése. A bestia egy fenyő mellett állt, a hatalmas fa csupán a derekáig ért, ha ugyan volt neki dereka... Irdatlan pofájából óriási agyarak meredeztek elő, mindhárom gonosz szemét Szivárványra szegezte, aki időközben erőt vett magán, és bátran állta a hústorony tekintetét.

– Megküzdünk? – kiáltotta torkaszakadtából hősünk.

A szörny nem mozdult. Csak nézte, nézte a lovagot, aztán a középső szeméből egy könnycsepp buggyant elő. Szivárvány nem tudott hova lenni a csodálkozástól. Meglepetése azonban csak rövid ideig tartott, mert szívét nyomban elöntötte a szánalom.

– Na mi bajod, te böhöm? Hidd el nekem, most látok először hegyet bőgni! – mondta.

A szörny szipogott egy sort, majd dörgő hangon megszólalt:

– Tudod, lovag, én nagyon, de nagyon szomorú vagyok. Olyan, de olyan szomorú... Engem nem szeret senki... Meg éhes is vagyok... Dolgozni szeretnék, segíteni az embereknek, ők meg adnának nekem valami harapnivalót! A múltkor is látom, hogy beragadt egy szekér a sárba. Nem tétováztam, odafutottam és kihúztam. Ám az emberek kövekkel dobáltak... És... sikoltozva elszaladtak... Máskor meg elkergettem egy farkast, mert a nyáj körül ólálkodott. Hát tehetek én arról, hogy szétszaladt a nyáj? És a parasztokkal is így volt! Nekik is csak segíteni akartam...

– Egyet se búsulj, te szegény! Majd én rendbe teszem a dolgodat! – mondta meghatódva a lovag.

Néhány órával később a szörny csillogó szemekkel lakmározta a jobbnál jobb falatokat, melyeket az emberek raktak elé. Szivárvány a Borsózöld rétek pásztorához fordult:

– Remélem, barátom, levontátok a megfelelő következtetéseket?! Ugye, nem kell magyaráznom, mire tanít ez az eset? Ki nem állhatom a tanmeséket...

– Ne aggódj, lovag! Értjük a dolgot! Hanem most már téged is megajándékoznánk valamivel! Mire vágysz? – mosolyodott el a pásztor.

 

 

Szivárvány szeme rögvest felragyogott.

– Ha netán egy kis kacsazsír előkerülne valahonnan, és becsusszanna két hatalmas karéj friss fehér kenyér közé...

– Kívánságod parancs! – bólintott a pásztor. – Jóféle bort is adunk hozzá!

A lovag erélyesen megrázta a fejét.

– Nem, bort nem kérek! Lóval vagyok!

Hát ilyen legény volt ez a mi hősünk! Tökéletesen uralta a szenvedélyeit!

 

Balázsy Géza rajzai