Bibi az egyik szokatlanul nyáriasra sikerült tavaszi reggelen – egészen pontosan egy szombaton – a házból kilépve megtapogatta az aszfaltot, hogy megállapítsa, nem túl forró-e Kifli tappancsainak. És az aszfalt bizony túl forró volt.

− Most mi legyen? – fordult a kutyájához Bibi tanácstalanul.

− Menjünk labdázni a rétre! – mondta lelkesen Kifli kutya, aki mindig a legjobbra gondol. – Aztán jöhet a virslievés!

− Jó program, de az aszfalt túl forró ahhoz, hogy elsétáljunk a rétig, még megég a tappancsod. A réten elájulnánk a tűző napon, aztán pedig szomjan vesznénk. Más ötlet?

− Csak simán virslievés – javasolta az örök optimista Kifli.

− Igen, de akkor hol marad a kirándulás?! A legjobb lesz, ha felvonatozunk a hegyekbe, és egy szép erdei tisztáson vészeljük át a tavaszi kánikulát! – gondolkodott tovább hangosan Bibi.

Kifli ennek az ötletnek is örült, hiszen meg volt róla győződve, hogy nincs olyan hely a világon, ahol ne lenne virsli, vagyis nyugodtan mehetnek akár egy erdőbe is. Madame Loulou viszont egyáltalán nem lelkesedet az utazásért, de aztán Bibi elmesélte neki, hányféle erdei madarat figyelhet majd meg a hegyekben, s ez meggyőzte őt. Vonatra szálltak, és nem sokkal később már egy gyönyörű erdei kis állomás peronján álldogáltak, készen arra, hogy bevessék magukat a hűvös sűrűbe. Egy vidáman csörgedező kis patak mellett indultak el. Labdázásra alkalmas rétet kerestek, ahol Kifli kedvére rohangálhat, Madame Loulou pedig átadhatja magát a távcsővel való madárles izgalmainak.

Mentek, mentek, mendegéltek, míg végül találtak is egy kis tisztást, ami pont megfelelt az elképzeléseiknek. Leterítették a pokrócaikat, Madame Loulou elővette a távcsövét, és elnyújtózott a hűvösben. Bibi elővette a labdát, és dobálni kezdte Kiflinek. Amikor aztán Kifli belefáradt a játékba, ivott egyet a patakból, és ő is leheveredett  egy fa tövében, Bibi pedig egy könyvbe temetkezett. Loulou ekkor már hangosan szuszogott a távcsöve mögött (sosem vallotta volna be, hogy elaludt, ő mindig csak a gondolataiba merült nagyon mélyen). Csend volt. Egyedül a patak csörgedezése és a madarak trillái hallatszottak az erdőben. Egy végtelennek tűnő, békés pillanatig mintha még a szellő is megpihent volna.

Aztán egyszer csak egy pisszenés hangzott a fenyőfa mögül, éppen amelyiknek a tövében Kifli szunyókált:

– Psssz! Figyi!

Kifli felkapta a fejét. Körülnézett, de senkit nem látott. Álmodott volna?

− Ide figyelj! – most már egészen tisztán hallatszott a hang a fa mögül.

− Mrrr… muk! Vakk! Ki merészel háborgatni minket? – pattant fel Kifli.

− Csak én vagyok, nyugi, ne csapj akkora zajt, megsüketülök! – így a válasz.

− Ki vagy te és mit akarsz? Vakvakvakk!!! – húzta ki magát Kifli. – Én vagyok a hős Kifli kutya, és kettészakítalak, ha közelebb merészkedsz!

− Abbahagynád? Nem bántani akarlak, csak mutatnék valamit, ha már itt vagytok, igazából a nappalimban – lépett ki a fa mögül a legfurcsább szerzet, akit Kifli kutya életében látott.

Erre már a többiek is fölfigyeltek. Bibi hirtelen azt sem tudta eldönteni, valóság-e, amit lát, vagy csak a képzelete játszik vele. Loulou fölborzolta szőrét, kinyújtotta a körmeit, és fenyegetően fújt egyet az idegen felé. Nagyon, de nagyon különös teremtmény állt előttük. Semmihez és senkihez nem hasonlított. Magas volt, de még milyen magas! Mint egy hegy, akkora! Óriási vállain akár egy fenyőt is könnyedén egyensúlyozhatott volna, hatalmas öklével, böhöm lábával sziklákat zúzhatott könnyűszerrel. Testét vastag, szürke bunda borította, az arca pedig… az meglepően kedves volt.

− A jeti!... – suttogta Bibi ámuldozva.

− Igen, én vagyok − mosolyodott el kedvesen az idegen –, a hegyi ember, ha úgy tetszik. Itt lakom. Ahol most letelepedtetek, az éppen a nappalin. Legyetek üdvözölve!

Bibi, Kifli és Madame Loulou bizonytalanul egymásra néztek. Akkor most halálos veszélyben forognak? Vagy nem?

− Nem eszel meg? – kérdezte Bibi, és próbált felnézni az óriásra. – Vagy nem zúzol össze, vagy valami?

− Vicces vagy – nevetett az óriás. – Mi, jetik az erdők és a hegyek védelmezői vagyunk, nem kislány-, kutya- vagy macskaevő rémek. Én és a rokonaim vigyázunk az állatokra, a növényekre, a patakok, erdők és rétek tisztaságára szerte a világon. Nem is tudtad?

− Áááá, nem – ingatta a fejét Bibi, aki még mindig nem hitt a szemének.

− Csak azért bátorkodtam megzavarni benneteket, mert nagyon kedves kompániának tűntök, és meg akartam mutatni, hogy ha elsétáltok abba az irányba, egy kiugró szikláról csodás kilátás nyílik a környező hegyekre, érdemes megnézni. Meg is mutathatom, ha gondoljátok, már ha nem zavarok, vagy nem vagyok túl félelmetes meg ilyenek – vigyorgott a jeti.

− Dehogy, dehogy! – rázták a fejüket a többiek. Azzal feltápászkodtak, és a hegyi ember kíséretében elsétáltak a kiugró szikláig.

Tényleg csodás volt onnan a kilátás. A hegyi ember aztán még sokat mesélt nekik a környékről, az erdőkről és a hegyekről; hogy néztek ki száz meg ezer évvel ezelőtt, milyen sokféle állat és növény élt bennük. Fejből tudott mindent, hiszen a jetik nagyon sokáig élnek és hosszú az emlékezetük. Nagyon jót beszélgettek, majd az óriás elkísérte őket a vonathoz, mert még a menetrendet is tudta. Bibi, Kifli és Loulou sokáig integettek neki a vonatból, és azt kiáltozták, hogy máskor is eljönnek őt meglátogatni.

− Sütit is hozunk. A csokisat biztos szereted – integettet felé a zsebkendőjét lobogtatva Bibi.

− Meg virsliset – ugatta Kifli kutya, aki persze most is a legjobbra gondolt.

 

Horváth Ildi rajza