Bibi és Kifli kutya 20. rész - A napszúrás

 

Kifli az árnyékban hevert. Mozdulni sem tudott, olyan melege volt. Csak azért ment ki sétálni Bibivel, mert Bibi annyira kérte, és ő igazán jó kutya akart lenni. Annyira, de annyira jó kutya akart lenni, hogy kétszer még a labdát is visszavitte a kislánynak, de aztán inkább lerogyott egy fa alá a réten.

− Mfhhhh… − nyögte.

− Jó, hazamegyünk – sóhajtotta Bibi –, még mielőtt napszúrást kapnánk.

− Szerintem én már megkaptam – hallatszott a fűből a kutya siránkozása.

− Jaj, kutyus, csak nem vagy rosszul? – aggódott Bibi.

− De igeeen, jaj, nagyon!

Bibi odaszaladt hozzá, hogy megnézze, tényleg beteg-e. Mi tagadás, nem nézett ki túl jól. Szaporán lihegett, folyt a nyála, és igen, nagyon meleg volt a füle is.

− Ó, Kifli, kiskutyám, mondd, hányingered is van? Szédülsz? Rosszul vagy? – sorolta a napszúrás jól megtanult tüneteit Bibi.

− Jaj… nem is tudom…− forgolódott Kifli, és bizony látszott rajta, hogy nagyon szenved. – A fejem, igen… a hasam is…

− Ó, kiskutyám, gyere, felemellek, a karomban viszlek, csak ne legyél beteg, kérlek!

− Ó, jaj, de nagyon beteg vagyok – nyögött fel Kifli. – A fülem is fáj… meg a fogam! Rosszul van az ínyem is! A farkam is, meg a jobb lábam körme, minden! Szédülök, és forog velem a bundám! Jaj, jajjjajjaj!

− Hogy mondod, Kifli? – furcsállotta Bibi a hallottakat.

− Jajjaj, de rosszul vagyok! – jajgatott a kutya. – Már a szájam széle is ráng! Bizsereg a fülem!

− Tényleg, Kifli?

– Lehet, hogy sokkal betegebb vagyok, mint gondoltuk! – bólogatott kétségbeesetten Kifli. – Lehet, hogy nem is segít rajtam más, csak egy kis hűs vizecske meg egy-két falat virsli esetleg…

− Igen? Ilyen beteg vagy? Ennyire? – nevette el magát Bibi. – Na gyere, lesétálunk a Dunához, ott felfrissülhetsz, virslit meg majd kapsz otthon! Te színészek gyöngye, te ravaszdi róka, te!

Kifli nagyon büszkén vigyorgott, nagyon meg volt elégedve magával, és már előre örült a virslinek, mert ő mindig, de mindig a legjobbra gondol. Lesétáltak a folyóhoz, és Kifli rögtön belehevert a hűs vízbe. Miután felfrissült, kimászott a partra, és az összes vizet Bibire rázta. Labdáztak, egymásra fröcskölték a vizet, amikor a nagy hancúrozás közepette Bibi egyszer csak felnyögött:

− Jaj!

Aztán még egyszer:

− Ó, jaj!

Kifli erre már felkapta a fejét, és figyelte a gazdáját, mi baja lehet.

− Megszédültem! A fejem is belefájdult, jaj, le kell ülnöm!

Kifli odaszaladt Bibihez, szaglászni meg nyalogatni kezdte, hogy meggyógyítsa, akármi is a baja a gazdájának. A kislány tényleg nagyon sápadt volt.

− Jaj, Kifli, nem tudom, hogy fogok hazajutni! Hirtelen elsötétült előttem a világ, és kiment a lábamból minden erő! – sóhajtotta.

− Hazaviszlek a hátamon, kis gazdám, csak gyógyulj meg! – nézett a kutya aggódva Bibire. – Máris indulhatunk!

− Ó, olyan nehéz felkelnem… annyira rosszul vagyok – sóhajtozott Bibi. – Biztos a napszúrás…

Kifli erre végképp megijedt. Az nagyon súlyos lehet! Akkor otthon kell feküdni, és nincs séta meg labda napokig! Jaj, csak azt ne!

− Talán… − jajgatott Bibi elhaló hangon – egy kis csokis keksz segítene… vagy egy kis rántott csirkecomb…

 

 

Kifli félrefordított fejjel, feszülten figyelt, vajon mivel gyógyíthatná meg kis gazdáját.

− Te mafla kutya, a rántott hús nem gyógyítja a napszúrást! – nevetett fel ekkor Bibi. – Csak vicceltem, semmi bajom! Csak megtréfáltalak a te kis ravaszságod miatt.

Kifli megkönnyebbült, hogy a gazdájának semmi baja, és boldogan körbeugrálta.

− Menjünk haza, kiskutyám, vár a csirkecomb meg a virsli – mondta békülékenyen Bibi.

− Mehetünk! – örült meg Kifli a virslinek, és már szaladtak is.

 

Horváth Ildi rajzai