M. Csepécz Szilvia: Te jóságos kergekalap!

 

Részlet a Kicsi, kisebb, legkisebb című meseregényből

Vakáció, de milyen! Ivett el sem tudta képzelni, hiszen élete első igazi iskolás nyári szünete máris óriási rumlival kezdődött: költözködtek. Igaz, Édesapa elmagyarázta, hogy az új állás miatt muszáj ebbe a távoli és idegen városba sietni, Ivettnek mégis sajgott a szíve, hogy még csak tisztességes istenhozzádot sem mondhatott a kedves, ismerős zegzugokkal teli háznak s az utcának, ahol reggelente cinkos barátsággal kopogott lába alatt a kockakő.

De a legjobban az fájt, hogy Házinéni sem jöhetett velük. Sírtak is mind a ketten a búcsúzáskor, ám hiába. Túlságosan nagy volt a távolság, és Házinéninek a saját idős szülei mellett kellett maradnia. Ivettnek, ahogy a jövendő otthona előtti kovácsoltvas kerítés előtt álldogált, könnybe lábadt a szeme, mert amióta az eszét tudta, mindig Házinéni törődött vele, aki még akkor került hozzájuk, amikor édesanyát elvitte valami kimondhatatlan nevű betegség.

‒ Anyukám ‒ suttogta a kislány a különleges, levélformába tekeredő rácsoknak, és már éppen végiggurult komoly kis arcán az első könnycsepp, amikor...

‒ Hahó! ‒ kiabált át egy láthatatlan valaki a szomszédos kertből. Ivett csak egy óriási, rojtos karimájú szalmakalapot  meg két hevesen hadonászó vékony kart látott a dúsan burjánzó jázminbokrok mögött, de csakhamar előbukkant a hang és a kalap gazdája is, egy nevetős szemű, farmernadrágos és mezítlábas , abszolút valószerűtlen nőszemély. A jelenségnek, aki a mezítlábhoz és a kalaphoz a kelleténél legalább négy számmal nagyobb, kockás férfiinget viselt, bodros, a vörös minden árnyalatát felvonultató fürtök kandikáltak ki malomkerék nagyságú fejfedője alól, az arca pedig...

Nos, az arca úgy tele volt szórva szeplőkkel, hogy az a néhány sárpötty, amely közöttük éktelenkedett, alig talált szabad helyet magának.

‒ Jaj de jó, hogy végre megjöttetek ‒ hadarta egy szuszra a szalmakalapos ‒, már olyan unalmas volt egyedül! Tudod, az előző lakók már fél éve elköltöztek... Te jóságos kergekalap! ‒ kapott közben hirtelen a fejéhez. ‒ Hiszen még be sem mutatkoztam! Hortenzia vagyok, és mivel enyém az utolsó városszéli ház, ti lesztek az egyedüli szomszédaim. Édesapád biztosan említette már neked, hogy a nyáron, amíg teljesen rendbe nem teszi a házat, nálam fogsz majd lakni.

Ivett bizonytalanul bólintott, azután valami köszönésfélét hebegett, mire Hortenzia kedélyesen belékarolt:

‒ Gyere, igyunk meg nálam egy teát, mert ahogy így elnézem, apádék még jó ideig el lesznek foglalva a rámolással.

Ivett a kapura pislantott, és látta, hogy a munkások még a teherautónyi holmi felét sem hordták be, apja pedig, aki éppen befelé indul egy jókora szőnyeggel, biztatóan intett feléjük, menjen csak nyugodtan. Szófogadóan elindult hát újdonsült pótmamájával, és miközben azon töprengett, hogy ugyan mihez kezd majd ezzel a habókos nőszeméllyel, észrevétlenül máris megkedvelte őt. Amikor aztán beléptek a zöld sövénnyel körbeültetett, s így az utcáról láthatatlan kertbe, lenyűgözve bámult, és a szája is tátva maradt egy kicsit a csodálkozástól. Igaz, még a saját új otthonát is alig volt ideje szemügyre venni, de az legalább hasonlított az emlékeiben élő kertes házakhoz: zöld gyep, virágágyások, és a tornácos, régimódi ház mögött néhány gyümölcsfakorona is felsejlett. Hortenzia kertjében viszont nem is látszott semmiféle lakóépület, úgy telenőtték a kisebb-nagyobb bokrok, ismeretlen és furcsa formájú fák, melyek a legváltozatosabb méretű és színű virágokkal együtt hetykén nyújtogatták a nyakukat a nap felé, mind-mind a lehető legnagyobb összevisszaságban.

‒ Hát ez az én kis zöld országom ‒ kalauzolta befelé Ivettet a háziasszony. ‒ Tudod, ők a legjobb társaság, hálás is vagyok nekik a jó levegőért. De mit nézel úgy? Nem tetszik?

‒ Dehogyisnem, nagyon! Csak... néni kérem, sáros az arca!

‒ Hahaha, hát persze, hogy sáros! Éppen gyomláltam ugyanis, amikor hallottam, hogy megérkeztetek. De a föld nem tesz kárt az emberben... Persze azért lemosom mindjárt! Itt is vagyunk ‒ hajtotta félre Hortenzia jókedvűen az utolsó megtermett bokor ágait, és Ivett lába a földbe gyökerezett. Mert a ház, amely előbukkant a zöld mögül, nem is ház volt, hanem valóságos hajó! Igaz, hogy vizet már emberemlékezet óta nem láthatott, de mégiscsak hajó volt, olyan, amilyet a kislány eddig csak képeskönyvekből ismert.

‒ Üdvözöllek a fedélzeten! ‒ rikkantotta Hortenzia, majd a kis barátnője elképedését látva sietős magyarázatba fogott:

‒ Nehogy azt hidd, hogy valamikor is tengerjáró medve voltam! A hajót a nagyapámtól örököltem, ő annak idején valóban a kapitánya volt. Együtt is vonultak nyugdíjba, aztán az öreg idehozatta, hogy legalább így emlékezzen a csípős tengeri szelekre. Lehet, hogy már egy kicsit rozoga, de kívül-belül teljes az összkomfort!

Az élemedett vitorlás tényleg kellemes szárazföldi otthonná alakult, volt benne nappali és hálókajüt, no meg persze hajókonyha is, ahol Hortenzia sietősen nekilátott a teafőzéshez. A kislány mindenről elfeledkezve bámulta az addig ismeret felnőttektől teljesen elütő, mezítlábas háziasszonyt, amint fel-alá rohangál a zsúfolt és meglehetősen rendetlen konyhában, hogy tiszta csészéket kerítsen.

‒ Mivel foglalkozik a néni? ‒ kockáztatott meg kis idő múlva egy kérdést, mire a „néni” szélsebesen ráripakodott:

‒ A túlzott jólneveltség káros az emésztésre! A barátaimnak Hortenzia vagyok, ezt is elég hosszú ideig eltart kimondani, de én szeretem, olyan virágillatú! Amúgy kalapokkal foglalkozom, vagyis kalapkészítő a mesterségem. Mindjárt meg is mutatom őket.

Azzal kiviharzott a konyhából, és Ivett egyedül maradt. A csöndben egyszer csak egy vékonyka hang hallatszott:

‒ Ez a kislány de szép vendég,

csak egy kicsit riadtka még.

Pedig oka nincs a félszre,

nem őt főzik meg ebédre!

Ivett forgatta a fejét, el sem tudta képzelni, hogy honnan jön a hang, hiszen Hortenzia nem szólt róla, hogy rajta kívül más is lakik a hajóházban.

‒ Aki keres, az talál is,

bár a kicsi alig látszik,

a kisebb meg feleúgyse,

legkisebbnek helye hűlve.

‒ De hát ki vagy? ‒ kérdezte Ivett a hang forrása felé fordulva, mert a gömbölyű, ablak alatti komódon csak egy kissé ráncos , sárga körtét látott.

‒ Én vagyok! Én vagyok! ‒ Most már határozottan a körte irányából jött a válasz, és Ivett azt hitte, hogy álmodik, mert a körte apró döcögésekkel odagurult a komód szélére, s amennyire csak egy körtétől telhetik, udvariasan meghajolt!

Ekkor jött vissza Hortenzia, a karjában egy óriási halom színes kalappal.

‒ Látom, már összeismerkedtetek. Ő Körte, a legkedvesebb barátom.

‒ De hát a körték nem tudnak beszélni! ‒ tiltakozott a kislány.

‒ Ó, dehogyisnem, beszélni MINDEN élő tud, csak éppen annyira nem figyelnek az emberek önmagukon kívül semmire, hogy hosszú ideje már nem is akarnak velük szót érteni. Ne nézz ilyen gyanakvóan, Körtét már régóta ismerem, és biztosíthatlak, hogy nemcsak beszél, de esze is van, méghozzá nem is kevés! Az egyetlen hibája, hogy szinte állandóan versel, és ez sokszor még az én türelmemet is próbára teszi.

Ebben a pillanatban gyanús sistergés hallatszott a tűzhely felől, és Hortenzia „te jóságos kergekalap, ez odaforrt!” felkiáltással gyorsan lekapta a teáskannát. Majd rögtön a földhöz is vágta, s sziszegve rázta meg megégett ujjait.

‒ Borzasztóan szeleburdi és feledékeny vagyok ‒ magyarázta közben. ‒ Tavaly télen például elkezdtem lelapátolnia a havat a felső fedélzetről, és képzeld, pont az ajtó elé hánytam az összeset. Még szerencse, hogy Körte kinyitotta bentről az ablakot, mert különben be sem tudtam volna jutni a hajóba. Nevettünk is egy jó nagyot, amikor végre sikerült bemásznom. De pszt! Körtéről egy szót se senkinek, mert még bolondnak hinnének az emberek. Vagy boszorkánynak, hiába nincsenek is szerintük... Inkább nézd meg a kalapjaimat, ugye szépek?

Volt is mit nézni Hortenzia kalapjain! Az egyik gyöngyfényű, a másik hullámos karimájú, a harmadik pedig, mint egy gomba. És mindegyiken sok-sok virág, amelyek illatoztak, és szinte rámosolyogtak az emberre.

‒ Még szerencse, hogy szeretik a kalapjaimat ‒ nevetett Hortenzia ‒, mert különben felkopna az állam. De a kis boltból, ahol árulják őket, mind egy szálig elfogynak.

Ivett óvatosan megérintette az egyik rózsás kalapdíszt:

‒ De hát ezek élő virágok, és elhervadnak!

‒ Igaz, igaz, élő virágok, de sohasem hervadnak el. Mondom, hogy különlegesek. Ez is a baj, mert sajnos mostanában alig jutok hozzá új virágokhoz. A mező közelében ugyanis, ahonnan származnak, valami nagyon nagy baj történt, és a Rétek Asszonya már hetek óta nem tud új csokrokat küldeni.

‒ A Rétek Asszonya?

‒ Te jóságos kergekalap, hiszen honnan is tudhatnál ezekről a dolgokról! No majd Körte elmeséli, én addig átfutok édesapádhoz, hogy ma itt alszol nálam, fejezzék csak be nyugodtan a költözködést.

És Ivett még csak azt sem mondhatta, jó, Hortenzia már be is csapta maga mögött az ajtót.

 

Balázsy Géza rajza