Mimó nagyon várta az utazást, de tartott is tőle. Kavarogtak a fejében a gondolatok. Füles kuzinék rendes népek, de mi lesz, ha megfeledkeznek róla, és nem jönnek ki elé az állomásra? Hogyan találja meg a barlangjukat a rengetegben? Vajon jól főz Füles mama? Mit fognak csinálni, ha rossz az idő? Otthon ülnek és cserebogárfocit játszanak? Vagy Füles mamának segítenek büdöskelekvárt befőzni? És amikor vége lesz a nyárnak, amikor jön a ködös, esős idő? Ó, de szép is az! A sár, a locspocs, a köd és nyirok! Igazi varázslat! És a hegyekben a legszebb!
Mimó átadta magát az ábrándozásnak, és csak félig figyelt oda, amikor megérkeztek az állomásra. Szülei föltették őt a vonatra, integettek, szipogtak, könnyeztek, mindenféle olyan dolgot mondtak, hogy majd hívjál, meg csókoltatjuk Füleséket, vigyázz magadra. Persze ő is integetett, és egy kicsit szomorú is volt, de amikor elindult a vonat, majd kibújt a bőréből, annyira örült az utazásnak.
Az út a Tátrába mintha csak egy szempillantásnyi lett volna, máris feltűntek a távolban a nagy hegyek. Mimó levegőt sem vett, és már Füles papa drótkefének beillő bajusza csiklandozta az arcát, ahogy leemelte őt a vonatról. Füles mama összevissza csókolta, és indultak Fülesék otthona felé. A manóbarlang a Zöld-tavi völgyben volt. Bejáratát úgy körbefutotta a szamóca- meg az áfonyainda, hogy szinte semmi sem látszott ki belőle. Bent a két Füles gyerek, Buborka meg a kisebbik, Nyafi és egy finomságokkal roskadásig megrakott asztal várta őket. Volt ott minden, büdöskelekvár, méhpempő, fenyőharmat, csigaleves, bogárláb, és Mimó legnagyobb megkönnyebbülésére minden nagyon ízletes volt.
Ebéd után sétára indultak. A szemerkélő esőben, a finom sárban tapicskolva, csúszós köveken ugrálva egészen a Nagy-Morgás-hágóig mentek. Mimó el volt varázsolva. Már azt fantasztikusnak találta, hogy Fülesék pont a Zöld-tó mellett laknak (mert a piros mellett a zöld a manók másik kedvenc színe, hiszen a bőrük is zöld, hogy jól elrejtőzhessenek az erdők mélyén). A tó pedig... Ó! A tó maga is csodás zöld színben pompázott, amikor egy pillanatra elvonultak a felhők, kisütött a nap, és a hegyek alján végighúzódó vadvirágos rétek zöldje visszatükröződött benne. S felette azok a szürke, komor sziklák! Micsoda pompás látvány!
– Gyere, Mimó! – kiáltotta Füles papa hátraa manónak, aki jól elmaradt a többiektől a nagy ámuldozás miatt. – Gyerünk fel a hágóra, onnan igazán jó a kilátás!
Mimó majd kiköpte a kis tüdejét, mire beérte ezeket a hegyeken edzett népeket. Ő bizony már a hágó elején érezte a feszülést a lábában, és akkor még messze volt a vége!
– Gyere, Mimó! Csak felfelé nehéz – biztatták őt a Füles gyerekek.
Nyafi le is maradt, hogy társasága legyen a mászástól már haragoszöld színű Mimónak.
– Gyere! Visszafelé már nem kell gyalogolni, meglátod! – fogta őt kézen.
Mimó erősen kapkodta a levegőt.
– Phü, izé, megyek már… és vissza miért nem kell gyalo… phü, phü… golni?
– Hihihihi, ez a legjobb az egészben! – kurjantotta Nyafi. – Visszafelé jetiháton jövünk!
Mimóban megfagyott a vér.
– Hogy mi? Miháton?
– Hát jetiháton! Mért, nálatok nincsen jeti? Akkor mégis hogyan juttok el ából bébe? – értetlen-kedett Nyafi.
– Hát, izé, gyalog? – jött zavarba Mimó.
– Na és ha messze kell menni?
– Akkor, asszem autóval meg vonattal. Mi nem utazunk félelmetes lények hátán.
– Félelmetes? Ugyan! – legyintett Nyafi.
Ebben a pillanatban óriási robaj ütötte meg a fülüket, és egy hatalmas, sziklákat görgető porfelhőt pillantottak meg közeledni a fenséges csúcsok felől. A porfelhőből aztán szép lassan egy óriás alakja bontakozott ki.
– Aztaaaaa… – ámult el Mimó.
Füles papa hátrakiáltott:
– Látod, Mimó? Bundás barátunk hamarosan ideér, hogy megismerkedjen veled!
Mimó csak bámulta a robajló förgeteget, amíg az meg nem állt, és pont fölé magasodva azt dörögte:
– Szia, Mimó! Örülök, hogy megismerhetlek! Hogy tetszik a nagy manóutazás?
Mimó felnézett a hatalmas, szürke bundás jetire. Meglepően barátságos ábrázata volt.
– Aha! Én is! – válaszolta aztán.
A jeti hatalmas mancsával felkapta, a vállára ültette a manókat, és megindult velük át a hegyeken. Öles, mit öles!, hétmérföldes léptekkel haladt. A manók meg a finom puha jetibundából kikukucskálva élvezték a csudás kilátást.
– Nagyon tetszik az utazás! – szólalt meg egy idő után Mimó. – Nagyon-nagyon!
A jeti mosolyogva bólogatott.
– Látod, az ott a Nagy-Morgás – mutatott az egyik csúcsra. – Most elmegyünk a Kőpataki-tó mellett. Hopp, ott látod a Lomnici-csúcsot! A Magas-Tátra gyönyörű!
Mimó egyetértett, és igazán boldog volt, hogy ilyen pompás barátokra talált. Pár lépés, és már a Zöld-tavi barlangnál voltak. A bundás gyöngéden a földre eresztette a társaságot. A manók úgy csúsztak le a karján, mint egy pihe-puha selyemcsúszdán.
– Mimó, holnap megmutatom a Csorba-tavat, mit szólsz? – kérdezte a jeti. – Ó, még be sem mutatkoztam! Mrrrgrrrhrrr a nevem, de ezt nehéz lesz kiejtened, úgyhogy szólíts csak Bélának, mint a többiek.
Mimó elvigyorodott.
– Rendben, Béla, holnap!
Mimó alig várta a másnapot, és titokban azt kívánta, bárcsak az egész világot Béla hátán utazhatná be. El is határozta, hogy amint reggel felkel, megkérdezi jeti barátját, nincs-e kedve csatlakozni hozzá.
Balla Margit
Pap Kata rajza