Katarína Kerekesová - Katarína Moláková - Alexandra Salmela: Isten veled, szürkeség

 

Részlet a Mimi és Liza című mesekönyvből

Szürke nap volt. A szürke eső szürkén hullott a szürke házakra, azok pedig szinte be levesztek  a szürke ködbe. Mimi és Liza szürke bérházuk szürke folyosóján üldögéltek és hallgattak. Mimi csukott szemmel nézett valahová az ismeretlenbe, Liza meg érdeklődve figyelte a keskeny hasadást, ami a lábai alatt húzódott végig a lépcsőfokon, míg észrevétlenül el nem tűnt a szürke kőben.

– Ezen a seilyen-seolyan napon semmit se lehet rendesen csinálni. Véghetetlen unalom.

A szürke befalta az összes színt, s olyan gyorsan terjeszkedik, hogy pillanatokon belül minket is bekebelez. Ki nem állhatom a szürkét, utálatos, undok, visszataszító szín. Fuj! – morgott Liza, de hirtelen zavarba jött:

– Jaj, hisz te nem is látod a színeket, Mimi.

– De látom – mondta Mimi. – A szürke olyan, mint a lábunk alatt a csikorgó salak, a szemhéj alatti köd, a betonfal a nagyihoz vezető úton, a parázson sült burgonyán a hamu vagy a november. Vagy mint a mi házunk folyosója. Liza nem akart hinni a fülének. Mimi a kezeivel és a füleivel még a színeket is látja! Vagyis hogy – egy színt. Igaz, hogy a szürkét, de mégis. Még az ízét is érzi a nyelvén. Ez hihetetlen, fantasztikus, akarta mondani Liza, de Mimi megelőzte egy félénk kérdéssel:

– A szürke a fekete és a fehér keveréke, úgyhogy tulajdonképpen én is szürke vagyok. Én is unalmas vagyok, Liza?

– Már hogy lennél unalmas! – horkant föl Liza. – És nem is vagy szürke. Rajtad szépen elkülönül a fekete és a fehér. Te vagy a legérdekesebb lány a világon. Az én legjobb barátnőm. És Mimi, te más színeket is látsz? Mimi felkacagott.

– Hát persze! Csak egy kicsit másképpen, mint azok, akik a szemükkel nézik őket. S van nekem még... – Mimi elbizonytalanodott és elhallgatott.

– Mid van? – kíváncsiskodott Liza. Mimi köhintett.

– Színes krétám – mondta halkan.

– És rajzoltál már vele? – kérdezte Liza. Mimi megrázta a fejét.

– Rögtön neki kell állnunk, és rajzolnunk kell egy szivárványt – jelentette ki Liza határozottan. – Egy szép, nagy, tarka szivárványt. Hogy felragyogtassuk ezt a ronda, szürke napot.

Miminek kérdeznie sem kellett, hová akarja rajzolni Liza azt a szivárványt. Egyértelmű volt, hogy az egyetlen hely, ahol a szép, nagy színes félkörív jól mutatna, az a lépcsőházuk szürke fala. Mimi félt egy kicsit. Ha ezt a ragyogó csodát fölfedezi a szürkemániás házfelügyelőnő, biztosan kiabálni fog, meg csapkodni és zörögni a vödrökkel, söprűkkel, felmosórongyokkal, amik hűséges társai minden takarítókörútján. Hogy lehet, hogy Liza nem fél a ház legrettegettebb emberétől? – töprengett Mimi.

– Mimi, ne aludj! – rántotta meg Liza a kezét, s a tenyerébe nyomott valamit. – Na, ez milyen szín?

– Hát piros. Mint a meleg tea télen – Mimi zavartan elmosolyodott.

– Helyes! Mimi, te tényleg megérzed a színeket – dicsérte őt Liza, és csacsogott tovább. – Én megrajzolom a szivárvány sárga sávját. Olyan lesz, mit a napocska, a gyermekláncfű, a kiscsibék, a... a...

– A meleg nyár – tette hozzá Mimi.

– És a citromok! – kiáltott Liza lelkesen. Vakmerően lendítette magasba a kezét, s a szürke falon felragyogott a szivárvány legfelső magas íve. Mimi vett egy mély levegőt, és lassan, de határozottan húzott egy vonalat a piros krétával előbb ferdén fölfelé, majd lefelé. Egyre több lett a szín, a szivárvány kivirágzott a lányok keze alatt.

– Ez gyönyörű! – súgta Mimi. A szépséges rajznak köszönhetően teljesen megfeledkezett a félelméről. Ekkor azonban zengeni kezdett a folyosó, léptek zaja és fémes zörgés hallatszott a távolból. Mimi megdermedt a rémülettől.

– Nocsak, betört a házba egy elefánttábornok? – kérdezte Liza szikrázó, nagy szemekkel. De Miminek nem volt kedve viccelődni.

– Sokkal rosszabb. Kormosnénak, a házfelügyelőnőnek takarítónapja van – mondta alig hallhatóan.

– Na és? – értetlenkedett Liza.

– Ki nem állhatja a színeket. Hallod, hogy közeledik?

Liza a fülét hegyezte. A zörgés mellett most már a házfelügyelőnő rosszindulatú mormogását is hallotta. Ahogy közeledett, kivehetővé váltak a szavai.

– A piros kiszúrja a szemem, olyan rikító szín, majdnem, mint a sárga, fuj-fuj-fuj, a kékről nem is beszélve, a zöld, mint a méreg, az ócska rózsaszínt, lilát, cikláment, vagy mi is a nevük..., egyenesen be kellene tiltani! A szürke legalább rendes, tárgyilagos szín. Szürke és semmi más. Szürke: ez az én színem!

– Mindjárt ideér. Meneküljünk, Liza! – fakadt ki Mimi, s legszívesebben már a lakás vaskos ajtaja mögött lett volna, a példásan kitakarított, fekete-fehér szobácskája biztonságában.

– Nem tettünk semmi rosszat, hiszen a szivárvány gyönyörű – tiltakozott Liza, de mikor rávetült a lépcsőkön csörömpölő házfelügyelőnő nehéz árnya, ő is megijedt.

A fikusz a harmadik és negyedik emelet közti lépcsőfordulóban behúzódott a sarokba, és remegve dobta le magáról az utolsó két levelet. A seprű már lökte is őket a lapátra, a lapátról pedig azonnal a szemeteszsákba kerültek. Kormosné, a házfelügyelőnő elégedetten dörzsölte a kezét, és folytatta a harci előrenyomulást. Éppen a tiszta, szürke lépcsőkben gyönyörködött, amikor észrevette a rajzot. A színes szivárvány úgy szúrta a szemét, mint valami hegyes fémtű.

– Mi ez az undorító mázolmány? – üvöltött, mint egy felhergelt nősténysárkány.