A grönlandi zuzmóvacsora pompásan sikerült ‒ ezt Mimó, Béla jeti és Lajka kutya egyként állítják ‒, annak ellenére, hogy egy falat zuzmó nem sok, annyi sem ment le a torkukon. Az utóbbi persze egyáltalán nem Barbara, a kedves postás rókakisasszony hibája, hiszen a sarki rókák ‒ tudjuk jól ‒, nem a legjobb szakácsok.
Zuzmó helyett a vendégek olvasztott sajtot ettek pirítóssal, csipszet meg csokit, és Bélával madarat lehetett fogatni, amikor Barbara a csodásan csillogó bundáját dicsérő bókot hallva rámosolygott. Másnap aztán az első repülőjárattal útra keltek Kanada felé.
Béla a Nagymedve-esőerdőt jelölte meg úti célul, mert nagyon szerette volna látni régi barátját, a medvét. Mimó egy kicsit elbizonytalanodott, mert a medvékről nem sok jót hallott addig, mindössze annyit, hogy vérszomjasak és hogy megeszik az embereket vacsorára, a manókat meg desszertnek, de Lajka kutya, Béla és Barbi (a sarki rókák nagyon szeretik, ha becézik őket) csak nevettek az aggodalmain. Így a repülőút végére Mimó is megnyugodott.
A reptérről dzsippel jutottak el Kanada Brit-Kolumbia tartományában a hatalmas, több millió hektárra kiterjedő Nagymedve-esőredőhöz. Ez az egyik legnagyobb a mérsékelt égövi esőerdők közt a világon. Kiszálltak a dzsipből és gyalog mentek tovább, jobban mondva Béla vállán, mert a sziklás vidéken csak egy jeti tud közlekedni, autó nem.
Itt élnek a grizzlyk, azok a medvék, amelyek röptükben kapják el vízből kiugráló lazacokat a folyókban, meg a fekete medvék, a baribálok. Az utóbbiaknak nagyon sötét a bundájuk, de vannak köztük krémszínűek is. Ezeket az indiánok szellemmedvéknek mondják. Hát egy ilyen szellemmedve volt Béla barátja, Konrád. A tudósok az ilyen nagyon ritka és titokzatos medvéket Kermode-baribálnak nevezik, de Konrád jobban kedveli a szellemmedve elnevezést, szerinte az sokkal menőbb.
Ezt már ő maga mesélte el a térdén ücsörgő Mimónak a tábortűznél, amikor a hosszú utazás végén elértek a barlangjához az erdő mélyén. Konrád bundája tényleg nem fekete volt, hanem inkább olyan színű, mint a vaníliapuding.
‒ Egy kicsit az illatod is vaníliás, nem csak a színed ‒ szimatolta Konrád bundáját Mimó.
‒ Aha, az lehet, mert krémest ettem uzsonnára ‒ bólogatott mosolyogva a medve.
‒ Krémest? ‒ fintorgott Barbi kisasszony. ‒ És az finom? Finomabb, mint a friss lazac?
‒ Hmmm, sokkal, de sokkal finomabb! ‒ bólogatott tovább Konrád.
‒ Ez hihetetlen ‒ így Lajka kutya.
‒ Konrád barátom ugyanis vegetáriánus, és ő készíti Kanada legjobb palacsintáját ‒ magyarázta diadalmas ábrázattal a barátjáról mindent tudó jeti.
‒ Vegetáriánus??? ‒ hördült föl a róka és a kutya egyszerre. ‒ Mikor ilyen kövér lazacok fickándoznak a folyókban?
‒ Pont azért ‒ bólogatott Konrád, a krémszínű medve. ‒ Régebben még én is halásztam, akár a többi medve errefelé. Csak úgy beleugráltak a lazackák a számba, bizony! Ám egy napon nem közönséges, hanem egy csodalazac akadt a fogaim közé. Értett a nyelvünkön! Ahogy a sodrás a számba repítette, már haraptam is volna rá, de meghallottam a hangját. Mintha egy jégcsap sírt volna! Azt kiabálta: Neeeee egyél meeeeg! Kérleeeeek! Medveeeee! Meglepetésemben kiejtettem a számból, és a kezembe pottyant a halacska. Könyörgött, hogy hagyjam meg az életét, és megtanít palacsintát sütni. Mert hogy van egy szuper receptje. Ez elgondolkodtatott. Nemcsak beszél, de süt is ez a hal? Ezt már érdemes lesz megnézni! Mondtam neki, rendben, hozom a serpenyőt, gyújtom a tüzet, mondhatja a receptet.
A halacska állítólag az ük-ük-üknagymamájától tanulta a palacsintasütés tudományát, aki egyszer Franciaország partjainál úszkált, amikor kifogták, és még elevenen egy étterembe szállították. Mivel beszélte az emberek nyelvét, könyörgött a séfnek, hogy hagyja meg az életét. Az pedig annyira megkedvelte a beszélő halat, hogy még palacsintát sütni is megtanította őt, mielőtt visszaengedte az óceánba.
‒ Hát így jutottam a recepthez ‒ fejezte be a történetet a krémszínű medve. ‒ Aztán annyira összebarátkoztunk a beszélő lazaccal, hogy elhatároztam, sem őt, sem más halat vagy állatot nem eszem meg többé. Így lettem vegetáriánus és palacsintamester. Ma estére pedig egy kanadai erdei specialitást készítek nektek, áfonyás pufi palacsintát juharsziruppal, jó lesz?
Mindnyájan bólogattak, mert a hosszú út kimerítette őket és meg is éheztek alaposan. A vajban sült palacsintapuffancsok elfogyasztása után hamar elszenderült az egész társaság.
‒ Béla! ‒ súgta még oda elalvás előtt Mimó a jetinek. ‒ Mi a következő állomás?
‒ Hmmmhamhmm ‒ ásított a jeti. ‒ Oda megyünk, ahol mindegyikünk jól érzi magát. Holnap megbeszéljük. Most aludj!
Mimónak nem kellett kétszer mondani. A hatalmas erdő vigyázta álmát.
Balla Margit
Pap Kata rajza