Tóth László: Csuklós mese

 

Az emberek mindig kitalálnak valamit. Például azt, hogy már olyan kisvárosban is, mint ahol Kiskata és Julijul lakik, csuklós autóbuszok járjanak. Sőt olykor még ennél is képtelenebb ötleteik vannak. Mondjuk, hogy a nagymamáék falujába is csuklós autóbusz járjon.

S ha vannak elkerülhetetlen dolgok az ember életében, úgy az is az volt, hogy egy szép napon Kiskata is megismerkedett ezzel a számára fura járművel. Éppen nagymamáékhoz készült, amikor a megállóban egy ilyen autóbusz nyitotta ki előtte és apu előtt az ajtaját.

‒ Jé, ez meg micsoda? ‒ csodálkozott nagyot.

‒ Mi lenne? Autóbusz ‒ csodálkozott Kiskata csodálkozásán apu.

‒ Azt látom ‒ felelte erre a kislány ‒, de milyen?

‒ Csuklós.

‒ És felszállhatunk rá mi is?

‒ Persze. Hiszen azért jött.

Az autóbusz elindult, Kiskata hallgatott, vagy még inkább: hallgatózott. Mintha csak várakozott volna valamire. Aztán amikor már fogytán volt a türelme, megszólalt:

‒ És mikor fog már csuklani ez a busz?

‒ Csuklani?

‒ Azt.

‒ Nem fog csuklani.

‒ Akkor miért mondtad az előbb, hogy csuklós busz?

‒ Azért, mert az. Csakhogy még a csuklós busz sem tud csuklani.

‒ Ha nem tud csuklani, akkor nem is csuklós ‒ kötekedett a kislány, ám ebben a pillanatban hirtelen háromszor egymás után megcsikordult az autóbusz fékje. Kiskata arca nyomban földerült: ‒ Hazudtál, apu! Ugye hogy tud csuklani?! Hallottad?

‒ Igen, hallottam ‒ bólintott apu, s közben azon töprengett, hogyan is magyarázza meg a kislánynak, hogy a csuklós autóbuszt nem azért nevezik csuklósnak, mert csuklani is tud, hanem azért, mert ezt a rendesnél hosszabb járművet középen forgó résszel látták el, s a hátsó része a csuklós szerkezet segítségével követi az első rész mozgásirányát. És hogy amit Kiskata most hallott, az nem csuklás volt, hanem csak egyszerű fékcsikorgás. Így azonban nagyon bonyolult lett volna, s bizonyos, hogy Kiskata egy mukkot sem értene belőle. Hiába, ilyenek a felnőttek! Néha még a legegyszerűbb dolgoknak is képtelenek egyszerű magyarázatát adni. És az a legnagyobb baj, hogy ezen már Kiskata, sem apu nem tud változtatni.

‒ Szólni kellene a sofőr bácsinak ‒ okoskodott tovább Kiskata ‒, hogy adjon neki vizet.

‒ Vizet?

‒ Igen, vizet. Hiszen csuklik.

‒ Figyeld csak, nem kell neki víz, már abbahagyta magától is ‒ figyelmeztette a kislányt apu, mert az autóbusznak már valóban elmúlt a fékcsikorgása, azaz a csuklása.

Kiskata fejében ekkor már más gondolatok mocorogtak.

‒ És van köhögős busz is?

‒ Nem, olyan nincs.

‒ Csak csuklani tud az autóbusz, köhögni nem?

‒ Csak csuklani ‒ törődött bele apu.

‒ És ha megfázik? Akkor sem köhög?

‒ Akkor sem.

Ám mit hoz a véletlen, mit nem, most meg a motor kezdett prüszkölni.

‒ Megint hazudtál! ‒ nézett apura becsapottan Kiskata. ‒ Hiszen köhögött! Ugye, hallottad te is?

‒ Hallottam.

‒ Látod, hogy van köhögős busz is. És ez épp egy ilyen csuklós-köhögős busz ‒­ magyarázta Kiskata fölhevülten, és a bizonygatásba bizony annyira belemelegedett, hogy felindultságában csuklani kezdett.

Így esett meg a csuklós-köhögős Kiskata világraszóló utazása a csuklós-köhögős autóbusszal.

Ám a történetnek ezzel még nincs vége. Az „utazás” otthon folytatódott, amikor Kiskata elmesélte az esetet Julijulnak. Hallgassuk most ki a két kislányt apu szobájából, ám jó lesz csöndben maradnunk, nehogy megzavarjuk őket.

Még címe is volt Kiskata meséjének. Ez:

 

Csukós mese

 

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren túl, de a nagymamáék faluján innen, élt egy autóbusz. Látszólag ugyanolyan volt, mint az igazi autóbuszok, azzal a különbséggel, hogy ez az autóbusz csuklani is tudott. És holnap, amikor éppen ez az autóbusz jött értünk, hogy elvigyen minket apuval a nagymamáékhoz, ahogy mentünk-menegettünk vele, egyszer csak csuklani kezdett. Csak csuklott, csuklott, csukladozott szegény, hogy apu meg én azt hittük, soha nem hagyja abba. Akkor a sofőr bácsi megállította, vizet adott neki ...

‒ Kirenc koltyot? ‒ vágott szavába Julijul, aki ugyan már szépen ki tudta mondani az er betűt is, de megesik, hogy rosszul „időzíti”, s ilyenkor összekeveri az ellel.

‒ ... kilenc kortyot ­ folytatta Kiskata ‒, azt megitta, és amikor megitta, az autóbusz már nem is csuklott tovább.

‒ Igazán? ‒ ámuldozott Julijul, és ... hukk!, hukk! ... hukk! ... styukk! Ámulatában éktelen csuklás tört rá.

‒ Várjál, hozok neked is vizet ...

‒ Ki ... kirenc ... ko-koltyot?

‒ Kilencet ‒ kiáltotta vissza futtában Kiskata, és elsuhanva apu szobája előtt, befordult a konyhába, s gyerünk a vízcsaphoz. (Ugye, ti is látjátok? Veszi a poharat, megengedi a csapot, és hangosan számol: egy ... kettő ... három ... négy ... hét ... öt ... kilenc ...) Azután újból elsuhant apu szobája előtt, s eltűnt a játékszobában.

‒ De lassan igyál ‒ intette Julijult ‒, nehogy megfájduljon a torkod! Az autóbusz is hirtelen itta a hideg vizet és ... ő is köhögni kezdett. Ekkor a sofőr bácsi megint megállította, és mézet adott neki ...

‒ Három kiskanállal? ‒ érdeklődött Julijul, akinek a kilenc korty víztől menten abbamaradt a csuklása.

‒ ... három kiskanál mézet adott neki, és az autóbusz már nem is köhögött to ... klukk ... tovább ‒ csuklintott bele a nagy mesemondásba Kiskata.

‒ Várj csak, hozok neked vi ... ‒ kiáltott volna Julijul, ám őt meg a köhögés szakította félbe ...

Ha Kiskatát nem kapja el a csuklás, Julijult meg a köhögés, ez a mese is tovább tarthatott volna. De bizony ők úgy köhögtek és csuklottak, úgy csuklottak és köhögtek, hogy még máig is csukognak és köhölnek, ha időközben abba nem hagyták ...

 

Török Bianka rajza