Kövesdi Károly: A lázadó állatok

 

Történt egyszer, hogy az állatok megelégelték az ember fölényét, és elhatározták, fellázadnak ellene. Az ötlet a lótól származott, akinek különösen sok dolga akadt aznap, mivel az ember szénát takarított be a rétről.

‒ Ugyan miért húzom én reggeltől estig az igát, robotolok látástól vakulásig, amikor többre vagyok képes? ‒ gondolta a ló. ‒ Ráadásul egy ilyen gyenge, esetlen állat uralkodik rajtam, akinek még csak négy lába sincs, s az üres szekeret sem bírja elhúzni? Én bizony nem szolgálom többé!

Ötletét azonnal közölte a tehénnel, aki egyetértően bólogatott.

‒ Igazad van, barátom. Téged ostorral keneget, engem pedig jászol elé köt, mint valami gyengeelméjűt. Pedig nézd meg az én borjamat, alighogy megszületik, máris lábra áll, és szopik, míg az ember kölykét egy évig tologatják. És a gazdánk még bőgni sem tud! Semmi hasznot nem hajt, csak bennünket macerál. Mennyivel jobb a szabadság!

Hamarosan a kutya is csatlakozott a lázadókhoz:

‒ Nem is tudom, miért engedelmeskedtünk neki eddig! Ugatni sem képes, de még egy árva csontot sem megrágni rendesen.

‒ Amilyen ügyetlen, még egérfogásra is alkalmatlan ‒ nyávogta bajszát nyalogatva a macska.

‒ Tojni sem tud! ‒ kotyogott közbe a tyúk, pedig őt senki sem kérdezte, de megszokta már, hogy mindenbe belekotyog.

‒ És milyen buta! ‒ kontrázott a szamár. ‒ Azt se tudja, hogyha eső közeledik, iázni kell! Ráadásul a füle sem nőtt ki rendesen. Nekem, akinek ilyen szép hosszú, selymes fülem van, egy ilyen tökéletlen állatot kell szolgálnom. Bizony mondom, elég volt!

‒ És milyen ízléstelenül eszik! ‒ röfögte a disznó. ‒ Csámcsogni sem tanult meg tisztességesen!

Így nyerítettek, bőgtek, iáztak, csaholtak, nyávogtak, kotyogtak és röfögtek egész álló nap, s eldöntötték, ezentúl fittyet hánynak az emberre. Húzza ő a szekeret, fogjon egeret, csaholjon az éjszakába, s tojjon magának tojást, ha már tejelni nem képes, s olyan utálatosan eszik.

Az ember éjszaka mit sem sejtve aludt. Csak reggel tűnt fel neki, hogy a kutya egész éjjel el sem vakkantotta magát, pedig máskor ugyancsak feleselt a holddal meg a többi kutyával. Mikor kiment a konyhába, két egeret látott az asztal alatt a sarokban tereferélni, mintha legalábbis főbérlők lettek volna. Kapta a seprűt, s akkor vette észre, hogy ott van a macska is, de ügyet sem vet a kvaterkázó egerekre.

‒ Hát ebbe a macskába meg mi ütött? ‒ töprengett. ‒ Csak nem beteg?

Kiment az udvarra, szólította a kutyát, de bizony az a füle botját sem mozdította, kéjesen szunyókált az óljában.

‒ Itt valami nincs rendben ‒ gondolta, s indult az istállóba, hogy befogja a lovat.

De a ló meg sem moccant, még csak a farkával sem legyintett feléje.

A szamár szintúgy nem.

‒ Hogy az ördög szánkázzon a hátatokon! ‒ mordult rájuk. ‒ Talán rosszul bántam veletek, hogy így viselkedtek? Na mindegy, harapok valamit, aztán a dolgom után nézek.

S indult a tyúkólba tojásért. De bizony egy árva tojást sem talált. Ekkor már kezdett fény gyúlni a fejében. Ezek összeesküdtek ellenem. Ezek a pokolravalók elunták a jó dolgukat. Úgy látszik, szabadságra vágynak.

‒ Akkor hát menjetek isten hírével! ‒ mondta, s elkötötte a lovat, tehenet, szamarat meg a kutyát. A disznót és a tyúkot is kihajította, a macskát utánuk seprűzte. ‒ Menjetek, tartsátok el magatokat! ‒ szólt utánuk. ‒ Nincs szükségem ingyenélőkre!

Az állatok boldogan sorjáztak ki az udvarból. Elöl ment a ló, utána a tehén meg a szamár, majd a kutya és a macska zárta a sort. A tyúk a szamár hátára próbált felröppenni, de az ingerülten ugrott arrébb, s ráförmedt.

‒ Mit képzelsz, te léha teremtés, azért lettem szabad, hogy téged cipeljelek?

A disznó ügyet sem vetett rájuk, le-lemaradozva túrta a papsajtot az árokparton. Így értek ki kisebb-nagyobb torzsalkodások után a falu szélére. Ott megegyeztek, mindennap más vezetőt választanak maguknak, hogy valami rendet is tartsanak. Első nap megválasztották a lovat, mert ő a legnagyobb. Különben is, ő találta ki az egészet.

‒ Ma legelészni fogunk ‒ mondta felelősségteljesen a ló.

A kutya meg a macska elhúzták a szájukat, mert ők még soha nem legeltek, azt sem tudták hogyan kell. Sebaj, gondolták, majd ránk is sor kerül, akkor majd egerészünk és nyulat fogunk. Így aztán aki akart, legelt, aki meg nem tudott legelni, az hevert az árnyékban.

Másnap a szamarat választották vezetőjükké. Igaz, nem egyhangúlag, mert a kutya, a macska meg a tyúk ismét a rövidebbet húzta. Ismerve a szamár gusztusát, sejtették, megint legelészés következik. Az pedig mégsem járja, hogy örökké füvön éljenek!

‒ Különben is ‒ nyávogta a macska ‒, nekem ne dirigáljon ilyen buta állat!

Ezen jól hajba kaptak, s a nap nagy részét vitatkozással töltötték. A ló és a tehén védte a szamarat, a kutya, a macska és a tyúk támadta. Csak a disznó röfögött egykedvűen, s turkálta a papsajt gyökerét. Harmadnap a tyúkot választották vezérré. Ekkor még jobban összevesztek. A tyúk ugyanis kijelentette, hogy aznap repülni fognak. Aki nem tud, tanuljon meg. S felgallyazott egy somfára, onnan rikácsolt a többieknek.

De hát hogyan repüljön a ló, a szamár, a kutya meg a macska? A disznóról nem is beszélve! Megint öreg este lett, mire véget vetettek a vitának. Negyednap aztán, amikor a disznó került sorra, kitört a gyalázat. Mert a disznóból, aki három napig csak turkálgatott, egyszeriben kibukott az úrhatnám természet: kiagyalta, hogy aznap mindenki azt csinál, amit akar, de mindenki köteles röfögve beszélni. Ám röpködjön, egerésszen, legeljen ki-ki kedvére, de beszélni csak disznóul lehet.

Ezzel aztán betelt a pohár. Úgy összemarakodtak, hogy szét is széledtek a négy égtáj felé. Legközelebb csak a kapuban találkoztak, mert hamarosan rájöttek, hogy külön-külön semmire sem mennek, s jobban teszik, ha szépen visszamennek az emberhez. Igaz, hogy nem bírja elhúzni a szekeret, nem tud bőgni, nincsen szép hosszú füle, ugatni sem szeret, egeret se fog, az esőt sem érzi meg a levegőben, tojni sem szokott, csámcsogni sem, azért mégis nála a legjobb.

 

Török Bianka rajza