Mimó a világ körül 9. rész - A vulkán tövében

 

A társaság észre sem vette, hogy megérkeztek Hawaii szigetéhez, olyan mélyen aludt. Barni bálna egészen közel úszott a parthoz, Béla jeti erre föleszmélt, majd kissé megrázta magát, hogy a vállán, nyakában, füle tövében és egyéb kényelmes zugokban megbúvó barátai is fölébredjenek:

‒ Megérkeztünk! Kiszállás a bálnataxiból!

A társaság nyújtózkodott és morgolódva ébredezett. Miért keljenek föl, hiszen annyira jó a jetibundában szunyókálni! De amint megpillantották a partot és messzebb a félelmetesen magasodó vulkánokat, elcsendesedtek. A látvány lenyűgöző volt! Barbarának, a jól nevelt sarkiróka-kisasszonynak jutott aztán eszébe, hogy a bálnától elköszönjön:

‒ Barni, csodálatos volt az óceánt látni a hátadról, egész életemben emlékezni fogok rád! És persze rád is, Jónás!

‒ Barátaim, hiányozni fogtok! Jó utat a szárazföldön! ‒ köszönt el Jónás is.

Lajka vakkantott egyet búcsúzóul fókabarátjának, és titkon meg volt róla győződve, hogy az érti, mit ugat, hiszen a fókák ugyanúgy kutyák, mint ő, csak a tengerben laknak. Barni szerényen megrázkódott, jólesett hallania Barbara kedves szavait. Közben a többiek is lekászálódtak a hátáról, és sorban ők is elbúcsúztak a cettől és a fókától.

‒ Köszönjük a fuvart! ‒ ugatta Lajka.

‒ Jó utat visszafelé! ‒ így Konrád és Ursula.

Mimó pedig egy puszit nyomott a hatalmas cet és a fóka bajuszos orrára. Barni és Jónás megfordultak, csaptak egy hatalmasat a farkukkal integetésképpen, és eltűntek a vízben. Béla kicammogott a szárazföldre és szépen letette a társaságot a homokos parton. Ebben a pillanatban landolt mellettük egy madár. Hasonlított egy libára, de a feje kisebb volt, és fekete. Meghajolt a társaság előtt és így szólt:

‒ Aloha! Ezt azt jelenti a nyelvünkön: Sziasztok! Nene vagyok, a nenék közül, akiket az emberek hawaii lúdnak hívnak. Itt dolgozom a Hawaii Vulkánok Nemzeti Parkban. Látjátok, azaz, ott, ni! ‒ és az előttük magasodó vulkán felé mutatott. ‒ Az ott a Mauna Loa, a vulkán.

A csapat elismerően bólogatott.

‒ Még sose láttam vulkánt ‒ szólalt meg Mimó. ‒ Nem veszélyes?

‒ Á, dehogy! ‒ mosolyodott el Nene. ‒ Egészen közelről is meg lehet nézni. Jöttök? Nagyon szép a parkunk, megmutatom!

S a társaság elindult a lúd után. Orchideák, pálmák, csodálatos, virágzó hibiszkuszbokrok közt vitt az útjuk. Ismeretlen madarak énekét hallották a sűrűből. Lajka nem tudta megállni, hogy meg ne ugasson egy arra poroszkáló hatalmas teknőst. Egyszer csak Konrád megszólalt:

‒ Kevdes Nene, találunk esetleg útközben valami kis falatozót? Olyan palacsintázófélét? Megéheztem, és úgy nézem, pont uzsonnaidő van.

‒ Kövessetek ‒ intett felé Nene ‒, nemsokára elérjük a vulkánt, a tövében én meg pár teknős haverom készítettünk nektek egy kis luaut, hogy megünnepeljük a barátságunkat. Lesz mindenféle finomság, még palacsinta is!

Konrád és Ursula láthatóan megkönnyebbült, hiszen a medvék nem sokáig bírják finomságok nélkül. Persze Lajka meg Barbara sem veti meg a jó vacsorát, és ami azt illeti, Mimó gyomra is jelzett már. Egy tisztásra értek, ahol a leterített pokrócokon hatalmas levelek sorakoztak, rajtuk mindenféle ennivaló: kókusztejben sült csirke tárólevéllel, lazac, ananász, banán és persze kakaós palacsinta.

‒ Mind helyi csemege, kivéve persze a palacsintát ‒ mutatott az ételekre Nene. ‒ Jó étvágyat!

Helyet foglaltak a pokrócokon és eszegetni kezdtek: Béla nem tudott ellenállni a kókusztejes tárónak, Barbara és Lajka a lazacot kóstolta meg, a medvék pedig a palacsintát részesítették előnyben. Mimó ananászt és banánt eszegetett, és megkérdezte Nenét, vajon a teknős barátai, akik ezt a sok finomságot készítették, merre lehetnek most?

‒ Fölmentek a vulkán peremére, a szokásos őrjáratukra. Sötétedésig visszaérnek.

‒ Utánuk mehetek? ‒ kérdezte Mimó, mert nagyon szeretett volna belepillantani a hatalmas vulkán kráterébe.

‒ Persze! Elindulsz ezen az ösvényen fölfelé, és egyszer csak utoléred őket ‒ bólogatott Nene mosolyogva. ‒ Tudod, a teknősök nem valami gyorsak. Összepakolom a maradékot, és utánad repülök, jó?

Mimó egészen megörült a javaslatnak, és már indult is fölfelé a vulkán oldalában kitaposott ösvényen. A társaság többi tagja annyira belakmározott a sok ennivalóból, hogy meg se bírt moccanni, s hamarosan mind édes délutáni álomba szenderültek. Már ragyogtak a fényes csillagok a bársonyfekete éjszakai égen, amikor Béla hangos gágogásra ébredt. Nene volt az.

‒ Béla, Béla, baj van! ‒ kiabálta izgatottan csapkodva a szárnyaival. ‒ Mimó beleesett!

‒ Micsoda? Mi van? ‒ törölgette kis az utolsó álommorzsákat is Béla jeti a szeme sarkából. ‒ Kihova? Micsodami?

‒ Mimó beesett a vulkán kráterébe! A teknősök… ‒ csuklott el Nene hangja ‒, a teknősök nem tudták elkapni, lecsúszott, és…

‒ Ajjaj, akkor induláááás! ‒ kiáltotta el magát a jeti termetéhez méltó hatalmas hangerővel.

Erre mindenki talpra szökkent.

‒ Indulunk manómenteni! Utánam!

A csapat abban a másodpercben felsorakozott és elindult Béla után az éjszakában, fel a félelmetesen magas vulkán csúcsára.

 

Folytatjuk!

 

Balla Margit

 

Pap Kata rajza