Monika Kompaníková: Mélytengeri mesék - részlet

 

Halancsa és Kígyurka a sikeres vadászat után szundított egyet. A bendőjük megtelt, a kedvük jó volt, Halancsa már nem gondolt letörött és elgörbült fogaira, Kígyurka sem az elromlott lámpására, amire minden mélytengeri élőlénynek szüksége van a tengerfenéken az élethez.

Találtak egy széles üreget egy korallszirtben, ahol mindketten kényelmesen elfértek. Egymásnak dőltek, és hallgatták, hogy morajlik a víz, amikor a moszatok szárai közt kergetőznek a farkashalak. A kesergő medúzákat hallgatták, akiknek az örvény összegabalyította a fonalaikat, és felfigyeltek egy nagy rák ollóinak kattogására is. Körös-körül mindenütt sötét honolt, a legsötétebb sötét, amilyen csak egy mélytengeri árok mélyén lehet. Így hát csak hallgatták a neszeket, és szunyókáltak. Ugyanis tele hassal a legjobb szunyókálni.

– Te, Kígyurka! Mondd csak, tulajdonképpen merre tartasz? – kérdezte hirtelen félálomban Halancsa a barátját, és hogy felébressze, megpengette lámpásával a száját.

– Jaj, hagyjál már! Most ez teljesen mindegy – hárította el Kígyurka, mivel annyira jóllakott, hogy sem beszélgetni, sem gondolkodni nem volt kedve. Tele hassal ugyanis jó szenderegni, de rossz gondolkodni.

– Nem! Nem mindegy! Áruld el! – noszogatta Halancsa. Már nem volt kedve henyélni, szívesen továbbment volna. És meglehet, hogy a kígyó valamilyen érdekes helyre tart. Persze nem kellene túlzásba vinni a mozgást, elég lenne elkapni egy megfelelő sebességű és hőmérsékletű áramlatot.

– Na? – noszogatta, és oldalba bökte a szájából kiálló négy foggal.

– Új otthont keresek – mondta végül a kígyó, és lustán átfordult a másik oldalára.

– Új otthont?

– Új otthont.

– És mi történt a régi otthonoddal? Elveszítetted? Ellopták? Szegénykém! – sajnálkozott Halancsa Kígyurka felett, mert azonnal elképzelte, hogyan költözött be a kígyó kövek közt megbúvó üregébe egy rémséges muréna vagy egy sárkányhal, amelyiknek olyan hatalmasak a fogai, hogy be sem tudja csukni a száját. Vagy egy hajótörést szenvedett hajó hajócsavarja, netán egy tenger alatti tűzhányóból kilövellt kőtömb borította fel a lakhelyét. A tengerben bármi megtörténhet, Halancsa elképzeléseiben pedig tényleg bármi.

– Á, dehogy! Nem veszítettem el! Tulajdonképpen semmi sem történt. Én csak… Valahogy túl szűkösnek éreztem. És már szörnyen unatkoztam ott. Sosem változott semmi, ugyanaz a vulkanikus kőzetek között megbúvó hasadék, ugyanaz a kilátás: balra két meglehetősen öreg, szürke és törött korall. Jobbra egy nagy, mozdulatlan és folyton ugyanarra az oldalra néző csigaház. És közvetlenül a bejárat előtt egy nagy homokdűne. Egy rakás homok. De leginkább az óriás vörös remeterák zavart.

– Milyen remeterák?

– Egy vak remeterák, amelyik ott lakott abban a csigaházban. Tudod, mennyire az idegeimre ment? Folyton az üregem körül szaglászott, a köveimen mászkált, és megállás nélkül csattogott az ollóival. Szörnyen bosszantó volt! El sem tudod képzelni! Csatt, csatt, csatt, csatt, csatt! Így hát eldöntöttem, hogy elköltözöm és jobb hely után nézek – mondta a kígyó, és mogorván hullámzott egyet. Annyira felmérgesítette a szomszédjára, az óriás vörös remeterákra való visszaemlékezés, hogy teljesen felébredt.

– De kedden, kétnapnyi utazás után hirtelen elromlott a lámpásom.Minden előjel nélkül – fűzte hozzá szomorúan.

Halancsa érdeklődését felkeltette a kígyó meséje. Végre körvonalazódott a láthatáron valamilyen pont – valami, ami a végét jelenthetné céltalan bolyongásának a mélységekben. Már nem érdekelte a csavargás, a cél nélküli sodródás az áramlatokkal, amelyek ki tudja hova tartanak.

– Kígyurka! Akkor hát ébredj, Kígyurka! Útra kelünk. Veled kell tartanom, hogy megvilágíthassam neked az utat, mert egyedül a sötétben nem találsz semmit! – kiáltott ujjongva, és kipréselte gömböc testét a hasadékból.

– Gyerünk! Rajta hát! – kiáltott Kígyurkának, akinek az izgatottságtól csomóba tekeredett a farka. – Kapd össze magad, barátom, alig bírok magammal… – sürgette.

– Jó, jó… de merre? Melyik irányba?

– Melyik irányba? – gondolkodott el a hal –, hát ellenkező irányba, mint ahonnan jöttél. Honnan is jöttél valójában? – kérdezte és körbevilágított távolsági fényével fokozatosan. Azonban körös-körül csak homokdombok, kövek, üres csigaházak és korallok voltak. A messzeségben egy medúza lebegett, amelyik úgy nézett ki, mint egy nagy úszó lampion, és arra úszott egy raj átlátszó bordásmedúza.

– Hát, azt nem tudom – sóhajtott fel a kígyó, amikor körülnézett.

 

 

 

Halancsa és Kígyurka tanácstalanul álldogált, és mindmáig ott álldogálna, ha hirtelen el nem ragadta volna őket a medúzával és a szerencsétlen apró bordásmedúzákkal együtt egy erős áramlat. Ez az áramlat olyan sebes volt, hogy képtelenség volt kiszállni belőle, lelassítani vagy irányt változtatni. Kígyurka csomóba tekert farkával ráakaszkodott Halancsa fogaira, hogy el ne sodródjon. Halancsa a rémülettől becsukta a szemét, a testéhez húzta az uszonyait, és így összekapaszkodva engedték magukat sodortatni egy ismeretlen helyre, egy tenger alatti domb oldalára. Az áramlat olyan hirtelen szűnt meg, mint amilyen hirtelen elragadta őket.

– Óóóóó – fújta ki a levegőt lelkesen Halancsa, amikor végre ki merte nyitni a szemét, el merte lazítani összeszorított fogsorát, és fel merte kapcsolni a lámpását. A két lény előtt egy csomó üreggel és hasadékkal teli meredek sziklafal emelkedett, magasan, nagyon magasan, annál is magasabban, mint amenynyire Halancsa fénye felért.

– Ó, hát ez nekem is a kedvemre lenne! Mit szólsz hozzá, Kígyurka? Mennyi menedék! Választhatsz, amilyet csak akarsz! Bár furcsállom, hogy senkit sem látok itt – csodálkozott el Halancsa, és a sziklahasadékokba dugdosta a lámpását. – Na, nézd csak! Micsoda meghitt kis hasadék! Épp neked való. Jó a kilátás, harmadik emelet erkéllyel. A hideg áramlatokat nem érezni, nem fázol meg. És nyoma sincs az óriás vörös remeteráknak.

Így hát Kígyurka örvendezve csúszott be abba a menedékbe, amit Halancsa mutatott neki, de rögtön ki is csúszott belőle, nyomában egy apró rövidfarkú rákkal, akinek igencsak éles, jól megfent ollócskái voltak.

– Miért jössz be a házikómba? – mérgelődött a rövidfarkú rák, és megcsattogtatta az ollócskáit. Csoda, hogy le nem csippentett egy darabot a kígyó farkából. Így hát Kígyurka egy másik hasadékba csúszott be, ahonnan egy újabb kis rövidfarkú rák űzte ki. A harmadik rövidfarkú rák meg is csípte Kígyurkát, és a negyedik ekképpen kiabált:

– Minden hely foglalt, többen nem férünk el itt! – méltatlankodott olyan hangosan és hosszasan, míg meg nem jelent az összes résben, még a legkisebben is, két rákolló.

– Hűha, olló olló hátán! Megállás nélkül csattognának! Itt megbolondulnál, Kígyurka. Na, nem baj, ússzunk tovább, az óceán hatalmas, biztosan találunk számodra valamit – mondta Halancsa, és felkapcsolta a távolsági fényét.

 

Fordította Pénzes Tímea

 

Veronika Klímová rajzai