Tóth László: Veszedelem a belvárosban - Fantasztikus mesenovella

 

1

A belváros kellős közepén, közvetlenül a metróállomás lejárója előtt pillantottam meg az öregasszonyt. Nagyon öreg volt, lehetett talán már ezeréves is, de azon se csodálkoznék, ha még annál is több lett volna. Ahogy jobban elnéztem, akkor vettem csak észre, hogy a lába előtt egy nagy köteg rőzse van.

Nagy köteg? Az bizony akkora volt, mint maga az öregasszony. De az is lehet, hogy tévedek, és a rőzseköteg a valóságban majdnem akkora volt, mint az egész város. Az öregasszony pedig olyan, mintha csak valamelyik mese bejárhatatlan erdőrengetegének kellős közepéről „pottyant” volna ide, a reggeli csúcsforgalom még kellősebb közepébe. A metrólejáró gyomra tömegestül ontotta magából, illetve nyelte el az embereket, az úttesten sűrűbb rajokban követték egymást az autók, autóbuszok, trolibuszok és villamosok, mint égen a csillagok, földön a hangyák, tengerben a halak. A magasban reggeli lármázással madarak köröztek, és fülsiketítő zúgással repülőgépek húztak el a város fölött. Így aztán nem csoda, ha alig értettem az öregasszony szavát. Mert autóbúgás ide, villamoscsilingelés oda, repülőzúgás amoda ‒ megszólalt ő is világvégi hangján:

‒ Segíthetnél, fiam ‒ mutatott a rőzsekötegre.

Körülnéztem, nekem szólt-e?

Nem mozdult senki.

Semmi kétség, nekem szólt.

‒ Szerencséje van, öreganyám, hogy fiának szólított ‒ kiáltottam egészen közel hajolva a füléhez, és fölsegítettem hátára a város-nagy rőzseköteget.

‒ Amiért segítettél rajtam, én is megsegítlek, valahányszor bajba kerülsz. Törj le egy ágat a rőzséből, s azt jól vigyázd meg ‒ mondta, és a rákövetkező pillanatban már el is tűnt a metrólejáróban. Éppen csak annyi időm maradt, hogy utánakapjak, és a gallyakból letörjek egy darabkát.

Ezüstfenyő gallya volt...

 

2

Az az öregasszony mintha csak megsejtett volna valamit. Hiába, nemhiába öregasszonyok az öregasszonyok, ők mindig tudnak a világról valami olyat, amit csak az öregasszonyok tudnak. És minél öregebbek, annál inkább. Így az én öregasszonyom is tisztában volt azzal, hogy nemsokára bajba kerülök.

Mert nemsokára valóban bajba kerültem, nagy-nagy bajba.

Nemsokára?

Talán már három vagy háromszor három pillanattal azután, hogy eltűnt!

Alig értem át a járdáról a járdaszigetre, ahol a villamosmegálló volt, mert villamosra kellett szállnom, hogy eljussak oda, ahol még nem voltam, szóval békésen várakozok vagy háromszázharminchárom ember társaságában a villamosra, amikor észreveszem ám, hogy a nagyjából hatszázhatvanhat emberen kívül még egy tigris is van a járdaszigeten. Egy bengáli tigris! Szeretem a tréfát, de az ilyesmitől ‒ ki tudja,miért ‒ mindig borsózni kezd a bőröm. És ez a bengáli tigris gondosan kikerülgetve a járdasziget kilencszázkilencvenkilenc ácsorgóját, egyenesen felém tart! No, ettől már igazán a torkomban vert a szívem, s még azok a hajszálaim is égnek álltak, melyek a múló évek során már rég kihullottak. Még szerencse, gondoltam, hogy éppen az imént találkoztam egy jóságos boszorkánnyal ‒ vagy inkább egy kiöregedett tündérrel? ‒, aki minden bajban segít.

‒ Reszkess, tigris! ‒ kiáltottam remegő hangon, és gyors támadóállásba vágtam magam, amint azt a televízióban láttam a párbajtőrözőktől, előre nyújtott kezemben mereven tartva a fenyőgallyat.

Igen ám, csakhogy...

Mint derült égből a bengáli tigris, úgy villant eszembe: az öregasszony nem mondta meg, mit kell tennem a fenyőággal, hogy a segítségemre legyen. Erre már nem volt érkezése, mert az öregasszonyok soha semmire nem érnek rá. És minél öregebbek, annál inkább.

Itt van tehát ez a fadarab.

Tőrként használjam?

Belefújjak?

Suhintsak vele hármat a levegőbe?

Megetessem a támadómmal, s attól erejét veszti?

Vagy én egyem meg, és attól megerősödöm?

Nincs mese, valamit tenni kell.

Úgy tűnik, a tigrisnek nincs oka annyi töprengésre, mint nekem, mert már a közvetlenül mellettem levő harminchárom ácsorgót kerüli ki méltóságteljesen. Csak azt nem értem, hogy miért nem rémüldözik a tigris láttán senki. Hiszen igazán nem lehet mindennapos jelenség Európában egy bengáli tigris valamelyik belváros kellős közepének járdaszigetén! Vagy talán más nem is látja őt? Csak én? Igaz is, miért látná bárki, ha egyszer felém közeledik, s nem feléje! Sőt még az is lehet, hogy a bengáli csak azért közeledik felém, mert kilencszázkilencvenkilencünk közül egyedül csak én látom őt. Nem, ez mégsem lehet. Mert ha így volna, akkor az öregasszonyt sem látta senki, csak én, ha pedig csak én láttam, akkor nincs is, és nem is volt az az öregasszony. És a város-nagy rőzsekötege sem. Pedig van és volt, mert a fenyőgally, amit a rőzsekötegből törtem, még mindig itt van a kezemben...

‒ Segítsetek!

 

3

Reggel van.

Csúcsforgalom.

A belváros kellős közepén a metrólejáró gyomra tömegestől ontja magából, illetve nyeli el az embereket, az úttesten sűrű rajokban követik egymást az autók, autóbuszok, trolibuszok és villamosok, fülsiketítő zúgással repülőgép húz el a város fölött, és a járdaszigeten vagy háromszázharminchárom ember várakozik a villamosra. Egyformán álmos és kedvetlen mind a hatszázhatvanhat, unottan néznek maguk elé, és csak azon csodálkoznak el kicsit, hogy közülük valaki, talán éppen az ezredik, miért üvöltözik segítségért, és miért hadonászik oly veszettül, és hova tűnt el hirtelen, mikor az előbb még itt volt, ám az is lehet, hogy nem is volt itt, csupán a képzeletük játszott velük néhány csalóka pillanatra; nem lehetett itt, ha most nincs itt, gondolják, és fölszállnak az épp beérkező villamosra, amennyien csak fölférnek, aztán a következőre is éppen ugyanannyian, és ezzel el is felejtik az egészet, mintha mi sem történt volna.

Mintha mi sem történt volna...

 

Matrka Simon rajza