Tóth Elemér: A muzsikáló sárkány

 

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy hatalmas királyi vár. Ebben a hatalmas királyi várban élt egy szépséges királykisasszony, aki nemcsak szép volt, hanem végtelenül kedves és szerfölött ügyes is. Mindenki szerette, de különösen azért becsülték, mert gyönyörűségesen tudott muzsikálni.

Hogy milyen hangszeren játszott? Szinte valamennyin. Hegedűn, fuvolán, vadászkürtön, sőt még furulyán is. Ha megpengette a gitárját, vagy megszólaltatta a klarinétot, az egész környék elcsöndesedett és áhítattal figyelt. Csupán a helikonnal nem boldogult. Tudjátok, az egy irdatlan nagy zeneszerszám, amelyhez akkora tüdő kell, mint egy ház.

Ámde élt azon a vidéken valaki, akit senki, az égvilágon senki nem szeretett: a hegyekben, a sziklák között lakó, telhetetlen bendőjű sárkány. Olyan falánk volt, hogy egyszerre elnyelt egy bárányt, s ráadásul még a szegény pásztorfiú tízóraiját is elkunyerálta.

Történt egyszer, hogy a királykisasszony olyan vidám hangokat csalt ki a hangszeréből, hogy még a palota kertjében pompázó virágok is táncra perdültek örömükben. Az öröm azonban nem tartott sokáig, mert egyszerre csak ott termett a sárkány, leereszkedett a virágágyások közé, és rettenetes hangon elbődült:

‒ Én is szeretnék így muzsikálni! Taníts meg valamilyen hangszeren játszani, mert különben véged!

A királykisasszony roppantul megijedt, de ugyanakkor meg is örült. Mert akit érdekel a zene, azzal még szót lehet érteni, az még nem lehet annyira gonosz.

‒ Jól van, sárkány, megtanítalak. Próbáld meg mindjárt ezt a klarinétot.

A sárkány villámgyorsan elkapta, s nyomban eltüntette a gyomrában.

‒ Ne olyan vadul, sárkány! A hangszerekkel finoman kell bánni. No, próbáld meg ezt a trombitát.

A sárkány villámgyorsan elkapta, és máris eltüntette a bendőjében.

‒ Na hallod, te aztán megéred a pénzedet ‒ bosszankodott a királykisasszony ‒, neked alighanem valami nagyobb hangszer kellene. Látod ott a sarokban azt a helikont? Én, sajnos, nem bírom megfújni, de neked bizonyára sikerülne.

A sárkány odaszökkent a helikonhoz, kitátotta kapunyi száját, s a helikon rögtön eltűnt a feneketlen gyomrában. Igen ám, de ennyi hangszer még egy  falánk sárkánynak is sok. A hasa fölfúvódott, alig bírt szuszogni, s nagy nyöszörögve egyre csak azt motyogta a királykisasszonynak:

‒ Jaj, de rosszul vagyok... Jaj, de rosszul vagyok...

‒ Hát hogyne lennél rosszul ‒ szidta a királykisasszony ‒, de leszel még rosszabbul is! Egy ilyen hatalmas helikon akár karácsonyig is megfekszi a gyomrodat!

‒ Alighanem meghalok ‒ suttogta a sárkány.

Az éppen nem lenne baj, gondolta a királykisasszony, de azért csak megesett a szíve a szenvedőn:

‒ Most menj szépen haza, de addig nehogy egyél valamit is, amíg mindent meg nem emésztettél! ‒  tanácsolta neki.

A királykisasszonynak egy teljes hétig nyugta volt a sárkánytól. Egy hét múlva azonban az ismét megjelent.

‒ No, már mindent megemésztettem. Olyan éhes vagyok, hogy két vagy három bárányt is meg tudnék enni.

‒ Pszt ‒ tette a királykisasszony a szájára az ujját ‒, miféle hangok ezek? ‒ A sárkány gyomra erősen korgott, morgott, zuborgott, fortyogott, nyilván a nagy éhségtől. A királykisasszony rákacsintott a kerítésnél leselkedő kis pásztorfiúkra, és így folytatta:

‒  Milyen csodás zene! Hallgassátok csak: ez most mennydörgés volt, most meg a pacsirta énekelt, most mintha csörgedező patak hangját hallanám... Mit szóltok hozzá?

‒  Ilyen gyönyörű muzsikát még nem is hallottunk ‒ kiáltották a kis pásztorgyerekek huncutul böködve egymást.

A sárkány eltátotta a száját csodálkozásában, és a gyomrából egyre csak hallatszott a sok brunnyanyanyá, fiújujú meg zsubrincsocsorszá...

‒  Te vagy a mester a mesterek között ‒  örvendezett a királykisasszony ‒, vár a világhír!

‒ Hohó, ohohó ‒  tért magához álmélkodásából a sárkány ‒ , akkor hát már én is művész vagyok?! Most gyorsan befalok két-három bárányt, és tüstént hangversenyt adok.

‒  Mi jut eszedbe ‒  jajdult fel szörnyülködve a királykisasszony ‒, még hogy bárányt! Hiszen minden igazi művész tudja, hogy teli hassal nem lehet hangversenyezni. Amott áll, ni, egy gesztenyefa. Ropogtass el néhány szem gesztenyét, azt szabad, de egyebet semmit.

‒  Azt mondod, gesztenyét? Hát nem bánom ‒  legyintett a sárkány hatalmas mancsával ‒ , csak vérbeli muzsikus váljék belőlem.

Attól kezdve a sárkány minden vasárnap végigszáguldott a táj fölött, s hangos szóval üvöltözte:

‒  Hahó, hahó! Mindent hagyjatok abba, gyülekező a réten, hangverseny lesz!

Az emberek igen-igen örültek, hogy már békén hagyja a birkáikat a sárkány, ezért mindig elmentek a hangversenyére, és tapsoltak neki. Ő meg afölötti boldogságában, hogy milyen gyönyörű muzsika szól a gyomrából, észre sem vette, mennyire lefogyott. A végén a fogai is mind kihulltak. Ekkor persze már senki sem félt tőle. Az emberek ugyan még el-eljárogattak a hangversenyére, de egyre kevesebben, míg egy vasárnap aztán már nem ment el senki.

A sárkány szomorúan ment panaszra a királykisasszonyhoz. A királykisasszony kedvesen megsimogatta a fejét, és így szólt:

‒  Ejnye, ejnye, hogy lehetsz ilyen kishitű?! Egy ekkora művész, mint te, nem ücsöröghet örökösen otthon. Itt már mindenki ismer. Ki kell lépned a világba. Nesze egy kis kuglóf, és tüstént indulj!...

Azóta a sárkányt nem látta senki. Csupán a napokban említette egy vándor fogkefeárus, hogy a nyáron az egyik városban fölöttébb furcsa körhintára lett figyelmes. Állítólag egy hatalmas kitömött sárkány forgott rajta körbe-körbe, a hátán sok-sok vidor gyerekkel...

 

Balázsy Géza rajza