Cicúr és a többiek 6. rész

 

Cicúr nagyon elszánt volt. Úgy érezte, csak pár lépés választja el a rejtély megoldásától. Az eltűnt könyv illata színes szalagként húzódott előtte a levegőben, és olyan tisztán érezte, mint még soha semmit, ahogy kilépett a liftből Kiflivel szorosan a nyomában. Tudta, hogy megtalálja, csak idő kérdése. Tudta, hogy sikerülni fog. Most nem gondolt a reggelire, sem a honvágyra, sem arra, miféle veszélyek leselkedhetnek rá. Egyetlen dolog lebegett a szeme előtt: hogy ne veszítse el a nyomot. 

Elindult egyenesen előre, ki a liftből, át a hallon, ki az épületből, bele egyenesen az északi éjszakába. Nem nézett se jobbra, se balra, csak követte a szagszalagot. Befordult a sarkon, átvágott egy úttesten, majd egy hosszú szakasz következett a házak tövében, utána egy park. Cicúr érezte, hogy Kiflit ugyanaz az elszántság hajtja, ami őt, és a bátyja ugyanolyan tisztán érzi a nyomot. Ez önbizalmat adott neki, és igazán hálás volt azért, hogy a többiek sietős léptekkel, szó nélkül követték.

Egy pisszenés nem sok, annyi sem hagyta el senki száját, nehogy megzavarják a két szimatoló ebet. Bibi még sohasem látta a kisebbik kutyáját ennyire figyelni semmire sem. Igazából nem is gondolta volna, hogy képes ilyesmire. Cicúr mindig a huncut kiskutyus volt a nagy és komoly Kifli mellett, akinek a szeme sem áll jól, és csak az evésen meg a rendetlenkedésen jár az esze (meg Kifli labdájának elorzásán), de most mintha kicserélték volna.

Az ő kis fekete csíkos orra vezette a társaságot keresztül a városon, egészen a kikötőig. A kikötő nappal sem a világ legbarátságosabb helye, mert telis-tele van darukkal, konténerekkel, szerelőcsarnokokkal, gépekkel, új- és rozsdás alkatrészekkel, elhagyatott barakkokkal. Olyan, akár egy labirintus. Éjszaka pedig, amikor a tenger zúgását jobban hallani, és fehér pára üli meg a partot, egészen kísértetiessé változik a környék.

Bibit és Grétát kirázta a hideg a kikötő láttán. Egyáltalán semmi bizalomgerjesztőt nem találtak a morajló víz és a nagy halom rozsdás vas látványában. De nem volt mit tenni, menni kellett a két szimatkutya után. Csak abban reménykedtek, hogy a mögöttük cammogó Marcus majd a helyzet magaslatán áll, ha esetleg valami baj adódna elő. Egyelőre csöndes volt a környék, sehol egy pisszenés, csak a tenger. Cicúr elosont az őr bódéja és a rámpa mellett, elhaladt két szerelőbarakk meg egy óriási halom konténer előtt, és leszegett orral egyenesen a kikötő egy félreeső sarkában düledező épület felé tartott. Kifli és a többiek a nyomában. Elhagyták a lámpák által bevilágított területet, már az orrukig sem láttak. Cicúr és Kifli megálltak az ajtó előtt.

− Te maradj kinn őrködni! Nyávogj, ha jön valaki – utasította Lulut Gréta.

Lulu bólintott, és felugrott a tetőre.

− Innen jobban látok!

− Rendben! – biccentett Gréta, majd intett Marcusnak, hogy próbálja meg kinyitni az ajtót.

Elsőre nem sikerült, de a harmadik próbálkozásra a rozsdás szerkezet engedett a nyomásnak, a zár kinyílt, és ők beléptek a poros és sötét helyiségbe. Gréta elővett egy zseblámpát a táskájából, Bibi pedig a telefonjával világított.

− A mindenit! Itt aztán van cucc! – jegyezte meg halkan Bibi a hegynyi összevissza dobált doboz láttán.

Volt ott mindenféle méretű és állapotú doboz, némelyik a falak mellett körben futó polcon valamiféle rendben, más ledobálva, szétszakítva, összetaposva a földön.

− Mintha valaki keresett volna valamit – állapította meg Gréta.

− Azt, amit mi – gondolkodott Marcus.

Cicúr és Kifli végigszimatolták a polcokat és a földön lévő nagy rakás dobozt. Aztán végigszimatolták még egyszer és még egyszer. Végül megálltak a zseblámpával vizsgálódó Bibi előtt és elszontyolodva mondták:

− Nincs itt – így Cicúr.

− Eltűnt a szag – így Kifli.

− Valószínűleg betették egy másik dobozba és elvitték innen – folytatta Cicúr.

− De sajnos az orrunk azt már nem fogja tudni megmutatni, hogy hova – fejezte be a magyarázást Kifli.

Elszomorodtak. Reményvesztetten körüljárták még egyszer és még egyszer a helyiséget, bele-belerúgva az útjukba kerülő dobozokba. Aztán Gréta kiadtaaparancsot:

− Na, menjünk vissza a könyvtárba, hátha ott eszünkbe jut valami!

Ekkor azonban – és ezen a ponton mindannyiuk ereiben meghűlt a vér, nekem elhihetitek – nyikordult az ajtó, és egy lámpa erős fénye vakította el a társaságot.

− Ezt keresitek?

Egy cérnavékony hangot hallottak. A belépő a lámpa fényét ekkor a plafonnak irányította, így Bibiék némi pislogás után már ki tudták venni a hang tulajdonosának a körvonalait. Egy aprócska pocok állt az ajtóban hatalmas lámpával az egyik kezében, a másikban egy papírdarabot tartva. Mögötte − a társaság legnagyobb elképedésére − Lulu macska, némiképp tanácstalan arccal.

 

Folytatjuk!

 

Balla Margit

 

Török Bianka rajza