Szalay Zoltán: Rómer Flóris, a mesék megmentője - részlet

 

És azt tudjátok, ki mentette meg a pozsonyi meséket? Elmeséljük! Igazából nem is csak a pozsonyi mesékről van szó, mert Rómer Flórisnak, akiről ez a mese szólni fog, az egész széles környék minden meséjéhez van valami köze.

Rómer Flóris? Elég furcsa név, nem? Az, mert jó régen született, még régebben, mint a mai gyerekek nagyszüleinek a nagyszülei. 1815-öt írtak, és akkoriban nemhogy internet vagy okostelefon nem volt, de még villamosok sem csilingeltek a pozsonyi utcákon.

Flóris viszont ugyanolyan gyerek volt, mint a mostaniak: szerette a meséket. Leginkább a régi korok meséit, mert neki már a saját kora is túl gyorsnak és zsúfoltnak tűnt. A régi korok meséiben pedig azt szerette a legjobban, ahogy összeilleszthette a darabkáikat, mint a kirakóst. Tetszett neki, amikor valami összeáll, mint amikor a tojásból, a lisztből meg a pudingból a végén egy pompázatos, többemeletes torta lesz. Úgy beszélték, a mesék mellett még a hasát is szerette Flóris. Egyes családtagjai azt híresztelték, az első szó, amit kisbabaként kiejtett a száján, a torta volt. Ő ilyenkor azzal védekezett, úgy néz a tortára, mintha valami régi emlékmű volna, amelynek a mélyére kell hatolni, hogy megtudjuk, milyen meséket rejt magában. És azzal belemélyesztette a villáját a tortaszeletébe.

A kis Flóris maga is kitalált meséket, mert már gyerekkorában úgy érezte, minden kőben, fában, házban, dombban, szoborban és kerítésben van valami kacifántos-kalamajkás történet. Azokat a történeteket szerette a legjobban, amelyek olyan régiek voltak, hogy az idejükben még nem az emberek uralkodtak ezeken a tájakon, hanem a hatalmas sárkánygyíkok. A legnagyobbak legalább akkorák voltak, mint a pozsonyi vár. Ezek a félelmetes óriások se voltak azonban mindig annyira félelmetesek. A hétköznapokban egészen szelíden viselkedtek, olykor kocogni is jártak a Duna-partra, és meleg nyári estéken az árnyékos szurdokokban salátáztak. Persze bunyózni is szerettek, és ha két jól megtermett sárkánygyík egymásnak esett, nem lehetett utána ráismerni a tájra. Állítólag a pozsonyi Zerge-hegy is egy ilyen csetepaté után jött létre – legalábbis a mi kis Flórisunk így találta ki. Akkoriban nem volt posta, még a postagalambokat sem találták fel, így aztán hatalmas repülő hüllők továbbították az üzeneteket. Ezeket Archaeopteryxeknek hívták, olyanok voltak, mint egy óriásira nőtt albatrosz, csak épp akkora fogak voltak a szájukban, mint a kutyáknak. A szárnyuk két vége átért a Duna egyik partjáról a másikra, pedig akkoriban még jóval szélesebben hömpölygött a Duna, mint ma. Ezek az ősi madarak szállították a sárkánygyíkok üzeneteit – ők voltak a történetek hordozói is. De nem cédulákon vitték a híreket, hanem szóban adták őket tovább, csak hát olyan ocsmány, károgó hangjuk volt, hogy nem igazán lehetett érteni, milyen üzenetet hoztak. Így aztán a sárkánygyíkok meséi mind-mind eltűntek a régi idők homályában.

 

 

Egyszer Flóris elmesélte ezt a történetet a régi pozsonyi óriáshüllőkről az édesapjának. Az apukája, aki cipészmester volt, azt válaszolta, teljesen azért nem tűnhet el egyetlen történet sem. Már csak azért sem, mert olyan sokféleképpen mesélik őket.

– Sokféleképpen? – kérdezett vissza a kis Flóris.

– Igen – mondta az édesapja. – A legjobb meséket úgy lehet csiszolgatni, csűrni-csavarni, toldozni-foltozni, mint a cipőket. Csak az a lényeg, hogy ne nyomja a lábát annak, aki viseli.

Az édesapja, hogy Flóris mindenféle meséket hallhasson, elküldte őt Trencsén városába. Odahaza addig németül beszéltek, itt viszont szlovák gyerekek között hallgatta az ő meséiket, vízimanókról és hegyi koboldokról, akik nyugodtan lakhattak volna a pozsonyi vár alatt is. Ezután Tatára ment, ahol a híres régi vár árnyékában, az Öreg-tó partján magyarul hallgatta végig ugyanazokat a meséket. Az édesapjának igaza volt: itt is, ott is úgy gyúrták át a történeteket, ahogy épp kényelmesebb volt mesélni. Flóris hálás volt az apjának, hogy ezt megmutatta neki.

 

Lukács Zsolt rajzai