Gyüre Lajos: A legbátrabb kisegér

 

Azon a télen igen erős fagyok jártak. Nem is volt kedve kiruccanni a jó meleg vackából még a kisegérnek sem. De hát a kötelesség az kötelesség. Gyűlésbe kellett menni. Ugyanis az egerek királyát egy szép napon, akarom mondani, egy gyászos napon, a lyuk szélén elérte a végzet.

Ahogy kidugta a fejét, s megpillantotta az ott szunyókáló Cirmos, menten szörnyethalt ijedtéban. Nem volt más hátra, új királyt kellett választani még a tavasz beállta előtt. Ezért volt hát olyan fontos a gyűlés, meg a megjelenés is. Mire a terembe ért, ahol a zsákokban a búzát tárolták télire, már javában folyt a gyűlés. Egyik jobban ordítozott, mint a másik.

‒ A legbátrabb legyen a király! A legbátrabb legyen a király! ‒ hallatszott a terem minden zugából.

De hát ki a legbátrabb? Ki mondja meg? Ki volna más, mint aki fényes nappal kimerészkedik a bizonytalan napvilágra, ahol Cirmos képében mindenütt ott a veszedelem. Lökdösték is egymást az egerek, de nem azért, hogy kijussanak, hanem hogy biztos helyről szemlélhessék, ki lesz az első, akit a lyuk szélén leselkedő Cirmos früstökre a nyeldeklőjén leereszt.

Ahogy így futkároztak, furakodtak, egyszer hogy, hogy nem, a kisegeret úgy a falhoz nyomták, hogy nem kapott elég levegőt, és elszédült. A nagy tolakodásban még a mellényét is lesodorták róla. Akár akart, akár nem, ki kellett mennie a friss levegőre, hogy új erőre kapjon. Ahogy így nyújtózkodott egyet a lyuk szélén, megszólította egy kóbor farkas:

‒ Hát te mit csinálsz itt, ebben a farkasordító hidegben csak úgy ingujjban?

‒ Szellőzködöm meg napozok! ‒ hebegte cérnavékony hangon ijedtében a kisegér. ‒ Nagyon meleg van odalent a kastélyunkban.

‒ Az ám! ‒ dörmögte a foga között farkas koma. Közben azon járt az esze, ha ezt a kisegeret bekapja, még a fél fogára sem elég, annyira éhes. Jobb lenne, ha elvezetné a kastélyukba, s ott az összes egeret megenné. Egyszeriben érdeklődni kezdett a kisegér dolgai felől:

‒ Aztán mondd csak, sokan vagytok-e abban a kastélyban?

‒ Ajjaj, annyian, mint égen a csillag!

‒ Van-e sok szobátok?

‒ Azt nem tudom, de folyosó, az rengeteg. Annyi van belőlük, hogy egér legyen a talpán, aki eligazodik bennük.

‒ Aztán jutna-e egy hely nekem?

‒ Jutna bizony, még kettő is, csak előbb el kellene kergetned a kapuból azt a nagy  bajszú őrt, hogy bejöhess!

‒ Ó, attól egy cseppet se tarts! Ha csak rávicsorítom a fogam, úgy elfut,mintha ott se lett volna!

Elindultak hát így, kettesben az egerek kastélya felé. De a kisegér valahogy el-elmaradt.

‒ Szaporán, komám, mert estig sem érünk oda! ‒ szólt rá a farkas.

‒ Jaj, hát nem látod, hogy sántítok? A minap elvágta a lábam egy jégdarab, amikor a Cirmos elől futottam.  ‒ S úgy tett, mintha nagyon fájna a lába. ‒ De ha a hátadra vennél, sokkal hamarabb odaérnénk!

A farkas bele is egyezett a jó vacsora reményében, lehasalt hát, a kisegér pedig a koma farkán ügyesen felkapaszkodott a hátára. Ám ahogy már fönt volt, elkezdett nagy hangosan kiabálni.

‒ Idenézzetek, egerek! Földhöz vágtam az ordasok királyát!

Az egérlyukból innen is, onnan is kidugták a fejüket az egerek. Nagy álmélkodással látták, hogy a kisegér ott trónol a hatalmas ordas hátán. Most már igazán nem volt más hátra, mint megválasztani az új királyt, aki nem volt más, mint a legbátrabb kisegér.

Így volt, mese volt, vége volt.

 

Rácz Noémi rajza