Z. Németh István: Leonard, a lepkevadász

 

Egyszer volt, hol nem volt, a szemkápráztató szederbokron túl, még a gróf almáskertjén is túl, messzebb, mint a szomszéd falu kavicsbányája, de a világvégi tejfehér vízesésnél azért közelebb, élt egyszer két leány, Mimi és Momi.

Egy apró házikóban laktak  a Százszorszép Sziromrét közepén, és éppen a tulipánoskert körül gereblyézték a földet, amikor valaki megszólította őket.

‒ Mondjátok, lányok, aztán vannak-e errefelé lepkék?

Az idegen rövid hajat, apró bajuszt és szakállat, rövid ujjú inget, rövidnadrágot viselt, egyik kezében táskát, másik kezében lepkehálót tartott, nyakában fényképezőgép lógott, a lába körül pedig egy pórázra kötött, foltos fejű kutya sündörgött.

‒ Ő Bob, a segédem! ‒ mondta a férfi. ‒ Ne féljetek, nem harap. Én pedig Leonard vagyok.

‒ Bob vagyok, és harapok! ‒ morogta a kutya. ‒ Fogak harapásra, lábak szaladásra vannak! ‒ és megfeszítette a pórázt.

‒  Ne is hallgassatok rá, imád mindenben ellentmondani nekem ‒  legyintett Leonard. ‒ Meg van sértődve, hogy nem mehet oda, ahova akar. Visszatérve a lepkékre...

‒ Nagyon örülünk! ‒ mondta Mimi. ‒ Vannak bizony, nagyon szép példányok, hiszen ahol virágok vannak, ott pillangók is akadnak! ‒ mutatott büszkén a hatalmas, színpompás kertre.

‒ Lepkevadásznak tetszik lenni? ‒ kérdezte félénken Momi. ‒ Nekünk van ugyanis két barátunk, Lepike és Lopika, és nem szeretnénk, ha bármi bajuk esne.

‒ Ó, a világért sem bántanám őket! ‒ szabadkozott Leonard. ‒ Számomra a lepke a szabadság jelképe. Figyelem, ahogy ezek az apró csodák nektárt szívnak, törölgetik lábacskáikat, megérkeznek vagy elrugaszkodnak egy-egy szép virágsziromról.

‒ Ja, azt lehet! ‒ nyugodott meg Mimi. ‒ Akkor csupán dísznek van a kezében az a lepkeháló, ugye?

‒ Van úgy, hogy elkapok egy-egy pillangót ‒ pirult el Leonard ‒ , de csak azért, hogy közelebbről megnézhessem. Aztán szabadon engedem.

‒ És a kutyus miben segít? ‒ kérdezte Momi. ‒ Szorgalmasan jegyzetel?

‒ Én cipelem ezt a dögnehéz táskát a fogam között ‒ morgott Bob ‒,  amelybe gazdám az elfogott és gombostűvel átszúrt lepkék tetemeit gyűjti.

‒ Ne higgyetek neki, nem mond igazat! ‒ törölgette meg izzadó homlokát a lepkevadász. ‒ Mindig ezt csinálja. Imád lejáratni engem mások előtt.

‒ Még hogy én nem mondok igazat! ‒ morgott Bob. ‒ A kutyák nemcsak a gazdájukhoz, hanem az igazsághoz is hűségesek.

A lányok egyik jövevényről a másikra néztek, furcsa pár voltak, annyi bizonyos. Hirtelen nem tudták, melyik mond igazat, és melyikük tódít. Remélték, hogy Leonard tényleg csak a lepkefotókat gyűjti, magukat a színes szárnyú modelleket nem.

‒ És mi van a táskában? ‒ kérdezte Mimi. ‒ Könyvek?

‒ Igen ‒ bólintott Leonard. ‒ A természet élő ékköveit hivatottak meghatározni az érdeklődők számára.

‒ Futni akarok! ‒ morogta Bob. ‒ Futni egy nagy kört ezen a virágos réten.

Aztán még egy kört, és még egyet.

‒  Ez nem rét, hanem kert! ‒ mondta Leonard szigorúan, aztán lehalkította a hangját, orrcimpája remegni kezdett. ‒ És maradj nyugton! Arra a sárga tulipánra éppen most szállt le két gyönyörű példány.

Letette a fűbe a táskát és a lepkehálót, de a póráz végét nem engedte el. Óvatosan tett egy lépést, aztán még egyet.

‒  Ő Lepike, ő pedig Lopika! ‒  mondta Momi. ‒ Nyugodtan közelebb jöhet, kedves Leonard, nem harapnak.

A lepkevadász szája széles mosolyra húzódott, a szemét le nem vette a két pompás pillangóról.

‒  Szabad fényképezni? ‒ kérdezte halkan,  mintha attól félne, hogy egy-egy hangosabb szóval elijesztené a nyári fényben vígan fürdőző lepkéket.

‒  Ó, ezek a huncutok szeretik, ha csodálják őket! ‒ mondta Mimi. ‒ Jöjjön bátran közelebb. Mi már megszelídítettük őket. Több alkalommal le is rajzoltuk Lepit és Lopit.

‒  Most pedig le lesznek vadászva ‒ mondta Bob, csak úgy a fogai közt, de a gazdája meghallotta.

‒  Csöndben maradj, Bob, mert nem kapsz vacsorát! Senki nem kíváncsi a rosszmájú megjegyzéseidre!

‒  Futni akarok! ‒ morogta a kutya, és megfeszítette a pórázt. ‒ Futni egy nagy kört ezen a virágos réten. Aztán még egy kört, és még egyet.

Leonard elővette a fényképezőgépet.

‒  Ne rángass ‒ mondta Bobnak ‒, mert nem sikerül a kép!

‒  Fotózzanak csak nyugodtan! ‒ mondták a lányok. ‒  Mi addig visszavisszük a gereblyéket, és hozunk egy kis frissítőt meg aprósüteményt a fáradt lepkevadászoknak.

‒  Előre is köszönjük szépen! ‒ mondta Leonard, miközben még mindig a fényképezőgépbe kukucskált.

‒  Aprósüteményt? ‒ méltatlankodott Bob. ‒ Egy vadászkutyának?

Mimi és Momi visszament a házba. Éppen a konyhában foglalatoskodtak, amikor Ottokár, a nyúl nézett be az ablakon.

‒  Veszélyt szimatolok! ‒ mondta a lányoknak. ‒ Veszélyt!

‒  A kutya miatt aggódsz? ‒ kérdezte Mimi. ‒ Pórázon van.

‒  Én Lepike és Lopika miatt aggódom ‒ válaszolta Ottokár. ‒ Nem láttátok, hogy ennek lepkefogó hálója van?

‒ De láttuk ‒ válaszolta Momi. ‒ Azt mondta, nem fog bántani senkit.

A nyúl megfogta az egyik fülét, félig felcsavarta, kicsit összegyűrte, majd ismét kiegyenesítette, miközben a bajusza szálai idegesen táncoltak ide-oda.

‒ És ti hittettek neki? Egy vadásznak? Ó, te hatalmas káposztaföld!Ha egy ilyen zsákmányt orront, nem mond le róla a világért se! Ezt én mondom, Ottokár! Megígér fűt-fát, aztán végigcaplat erdőt-bokrot, végül fogja a puskáját, és paff! oda a nyuszinak.

‒ Bízzunk benne, hogy ő egy rendes vadász! ­‒ mondta Mimi, és a nyúl kezébe adta az aprósüteményes-dobozt. ‒ Segítesz nekünk?

‒ Micsoda? Ti még etetitek-itatjátok ezt a két mihasznát? ‒ háborodott fel Ottokár ‒ Nem, én ebben nem segítek.

Azzal elszaladt a szomszédos erdő irányába. A lányok fogták az üdítőt meg a süteményt, és visszafelé indultak a lepkevadászhoz. Amikor kiléptek az ajtón, földbe gyökerezett a lábuk a rémülettől. Azt látták, hogy Leonard hálójában kétségbeesetten vergődik két gyönyörűszép pillangó, Lepike és Lopika, miközben a vadász győzelemittas hangon ezt kiáltozza:

‒ Megvagytok végre, barátocskáim! Gyűjteményem legpompásabb darabjai lesztek, tudjátok-e?Mindenki benneteket fog csodálni a lepkemúzeumban!

Miminek és Mominak a nagy ijedtségben fogalma sem volt, mit kéne most tenni. Nem úgy Ottokárnak, a nyúlnak. Kiugrott Bob elé, ráöltötte a nyelvét, majd az erdő felé vette az irányt. Több se kellett a kutyának! Akkora rohanásba kezdett, hogy ledöntötte Leonardot a lábáról, és húzta, vonszolta maga után egészen ki tudja meddig.

‒  Futni! ‒ csaholta ‒ Futni egy nagy kört!

Lepike és Lopika természetesen kiszabadult az elejtett lepkehálóból, és többé nem engedték fényképezni magukat senki emberfiának.

 

Balázsy Géza rajza