Forgács Péter: Fadrusz - részlet

 

Dani vagyok. Takács Dani. Pozsonyi srác, tizenkét éves. Nem vagyok kockafej, se okostojás, de azért jól tanulok. Szeretem az állatokat, van egy hörcsögöm, Snuki és két aranyhalam: Rembrandt és Picasso. Rajtuk kívül ott vannak még a barátaim, na és persze a családom. Szörnyű gáz egy család vagyunk!

Külön-külön még csak-csak, na de együtt! Akár az olaszok. Mindenki mondja a magáét:

– Itt már megint minden csupa víz – szól ki Anya a fürdőszobából.

– Anyúúú, kihűlt a kakaó!

– ez Zsófi, a húgom.

– Már húsz perce el kellett volna  indulnunk – zsörtölődik Apa.

Ja, majdnem elfelejtettem, hogy Erdélybe készülünk, amolyan vakáció végi családi kirándulásra. Anya találta ki, Apa megszervezte, mi meg elszenvedjük. De hát nincs mit tenni, amíg gyerek az ember, oda megy, ahova a szülei viszik. Még jó, hogy az okostelóm tele van játékokkal, csak Zsófika ne vinnyogna mellettem egész úton. Hiába, egy ötéves húg kész katasztrófa! Ha tudom, hogy napi öt-hat órát vele kell töltenem a hátsó ülésen, inkább otthon maradok. Na, mondjuk, azt talán mégsem – egy hét egyedül a lakásban... Akkor már inkább Zsófi.

Még az út elején, amikor Budapest felé tartottunk, elcsórtam Apa noteszét, amelybe az útitervet írta. Nem akartam hinni a szememnek! Ennyi település! Képtelenség mindet útba ejteni egy hét alatt:

 

Pozsony–Budapest–Kecskemét–Szeged– Arad–Déva–Nagyszeben–Brassó–Sepsiszentgyörgy–Tusnádfürdő–Csíkszereda– Székelyudvarhely–Farkaslaka–Korond–Parajd–Szováta–Kibéd–Marosvásárhely– Torda–Kolozsvár–Nagyvárad–Szolnok–Cegléd–Budapest–Pozsony (oda-vissza kb. 2000 km).

 

  

 

Aztán valahogy mégis sikerült. Ráadásul nem is volt olyan szörnyű. Nagyon király a táj! Meg láttam sok fura dolgot, például szamár húzta a szekeret, a hegyoldalban hatalmas nyájak legelésztek, a Szent Anna-tónál egyre csak azt lestük, mikor cammog ki a fenyők közül a medve, egy faluban rézből voltak a háztetők, máshol meg akkora hagymákat árultak, mint a Zsófi feje (na, jó, kicsit kisebbeket). És a városokban is annyi szép régi házat, templomot meg teret láttunk, hogy alig játszottam a telómmal. Inkább fotóztam vele.

Az utolsó éjszakát Kolozsváron töltöttük. Estefelé érkeztünk a városba. Apa leállította a kocsit, majd így szólt:

– Na, mielőtt elfoglalnánk a szállásunkat, mutatok nektek valamit.

Az utcácska egy térbe torkollott, a közepén templom állt, mellette pedig egy hatalmas szobor magasodott. Minél közelebb sétáltunk hozzá, annál hatalmasabbnak tűnt. Apa megállt és rámutatott:

– Ez itt Mátyás király lovasszobra!

Az alkonyat szürkére festette a teret, csak néhány lámpa világított, így a szobor még titokzatosabbnak és fenségesebbnek tűnt. Nem emlékszem, történt-e velem hasonló életemben: csak álltam ott megbabonázva, és bámultam a fölém tornyosuló óriási szobrot. Gyönyörű volt. Olyan, mintha a király élne. És a lova is.

– Szép. És milyen nagy. Ki csinálta, Apu? – kérdezte Zsófi.

– Egy pozsonyi szobrász, kicsim. Fadrusz Jánosnak hívták.

– Már meghalt?

Apa bólintott.

„Még hogy pozsonyi, úgy, mint mi. Milyen érdekes! – gondoltam. – És milyen fura neve van!”

Amikor aztán ágyba bújtam, egyre csak azon járt az eszem, vajon hogyan lehet ilyen élethű egy szobor, ha élettelen bronzból van. Elhatároztam, hogy ha hazaérünk, utánanézek én ennek a Fadrusz Jánosnak. Úgy gondoltam, hogy aki ilyenre képes, az nem lehetett akárki.

Másnap, mielőtt elhagytuk volna Kolozsvárt, még egyszer útba ejtettük a teret. Tíz óra lehetett, sütött a nap. Mátyás délcegen ült a paripáján, és mintha a seregeit követte volna a tekintetével. Lovának sörényén megcsillant a fény. A király körül négy vezére állt, őt figyelték alázatosan. Felötlött bennem, vajon mire gondolhatnak? Mit mondanának, ha tudnának beszélni? Mekkorát nyerítene a ló? És akkor megint ez a Fadrusz jutott eszembe, az, hogy milyen nehéz és csodálatos dolog lehet bezárni a bronzba a mozgást, a szavakat és talán még a gondolatot is.

– Na, menjünk! – szakította meg Apa a csendet. – Hosszú még az út hazáig.

 

Szabó Réka rajzai