Minden kisiskolásnak

Egy februári reggelen a fakopáncs rettenetes fejfájásra ébredt.

− Ó, jaj, éhen halok! – jajdult fel, hiszen fájós fejjel nem tud majd a fák törzsén kopácsolni és finom hernyókat szedegetni a kérgük alól.

Elindult, hogy olyan élelmet találjon, amelyhez nem kell kopácsolás. Elrepült a folyópartra, de ott csak kavicsot meg üres kagylóhéjat talált. Átrepült a rét felett, de a dércsípte bogáncsbokrokon kívül a réten mást nem látott. Ilyenkor februárban a határban bizony már fogytán a készletek, gondolta magában, és továbbrepült a város irányába, hátha arrafelé akad még ennivaló. Az egyik ház udvarán, a farakás mellett egy düledező hóembert pillantott meg. Leszállt a farakásra, és megszólította őt:

− Jó napot, jóember! Mondd csak, találok a környéken madáretetőt? Szörnyen hasogat a fejem, nem tudok a fákon kopácsolni. De ha nem kopácsolok, éhen maradok.

A hóember a madárra emelte fáradt tekintetét, és így szólt:

− Február van, madár, nehéz ilyenkor már élelmet találni a magadfajtának. Sok társad keresgél most ennivalót a madáretetőknél, nagy a tolongás, nem találsz helyet. Hanem itt az orrom, szép szál répa, vidd! Ezzel kihúzod pár napig, amíg helyrejön a fejed. Nekem már úgysem kell. Még egy ilyen meleg nap, és beleolvadok a Nagy Vízbe, vissza oda, ahonnan jöttem.

A fakopáncs nem győzött hálálkodni a hóembernek a nagylelkű adományért. A répával hazarepült az erdőbe, és jól belakmározott belőle. Másnap pedig a beköszöntő langyos idő a hóemberrel együtt elvitte a fejfájását is, így aztán vidáman kopácsolt tovább.

Jedného februárového rána sa ďateľ zobudil so strašnou bolesťou hlavy.

„Ach jaj, umriem od hladu!“ naľakal sa ďateľ, veď s boľavou hlavou nebude môcť ďobať do kmeňa stromov a vyberať spod kôry chutný hmyz.

Vybral sa teda hľadať potravu, ktorú by nemusel vyďobávať. Zaletel k rieke, no na brehu našiel iba štrk a prázdne mušle. Preletel ponad lúku, no okrem omrznutých bodliakov tam nič nevidel. O takomto čase, vo februári sa v chotári už veru míňajú zásoby, pomyslel si, a letel ďalej smerom do mesta, či sa voľajaká potrava nenájde tam. Na jednom dvore zazrel pri hromade dreva napoly roztopeného snehuliaka. Zlietol na hromadu a prihovoril sa mu:

„Dobrý deň, snehuliak! Nevieš, či tu na blízku nenájdem kŕmidlo pre vtáky? Hrozne ma bolí hlava, nemôžem ďobať do stromov. No bez ďobania ostanem o hlade.“

Snehuliak sa unaveným pohľadom pozrel na vtáčika a povedal:

„Je február, vtáčik. Teraz bude pre teba ťažké nájsť potravu. Mnoho tvojich priateľov hľadá v kŕmidlách, je ich tam priveľa, nezmestíš sa k nim. Ale pozri, tu mám nos, je z urastenej mrkvy. Ber! Na pár dní ti postačí, kým ťa prestane bolieť hlava. Ja ju už aj tak nepotrebujem. Ešte jeden taký teplý deň a celkom sa roztopím, vrátim sa do Veľkej Vody, tam, odkiaľ som prišiel.

Ďateľ nestačil snehuliakovi ďakovať za jeho veľkodušný dar. Odletel domov do lesa aj s mrkvou a dosýta sa z nej pohostil. Nasledujúci deň zavítalo vlažné počasie a spolu so snehuliakom si zobralo aj bolesť hlavy, a tak mohol ďateľ veselo ďobať ďalej.

Slovnik/Szótár

ďobať – kopácsol

kmeň stromu – fatörzs

chutný – ízletes

potrava – élelem

štrk – kavics

mušľa – kagyló

bodliak – bogáncs

chotár – határ

zásoba – tartalék

hromada – rakás

urastený – megtermett

dosýta – jóllakásig

veľkodušný – nagylelkű

Forította Cselényi Fodor Olívia

Balázsy Géza rajza