Minden kisiskolásnak

Reggelre minden fehér lett. Olyan szikrázó, ragyogó és illatos fehérség lepte be a tájat, hogy Mimi és Momi alig akartak hinni a szemüknek. Gyorsan kitárták piciny házuk ablakát, és mélyeket szippantottak a kristálytiszta levegőből.

– Már régen nem esett ekkora hó! – kiáltotta Mimi.

– Már régen nem esett semmiféle hó! – mondta Momi.

Egymásra néztek, és természetesen azonnal el is találták egymás gondolatát. Rohantak a kabátért, a sapkáért, a jó puha sálért, a jó meleg kesztyűért. Három perc sem telt bele, és már kint gázoltak a csillogó, puha hóban.

– Készítsünk egy hatalmas hóembert! – javasolta Mimi.

Momi bólintott, és abban a pillanatban nekilátott, hogy egy hatalmas gombócot görgessen a frissen hullott csodából. Mimi sem akart lemaradni, ő is addig gurította maga előtt a hógolyót, míg egy hatalmas nagy gömbbé nem változott.

– Tegyük az egyiket a másikra – javasolta Mimi.

– Vagy a másikat az egyikre – vont vállat Momi.

De hiába erőlködtek, megmozdítani se bírták egyiket se, nem még felemelni.

– Ajjaj! – mondta Mimi, és megtörölte izzadó homlokát.

– Száz ajjaj és még egy tucat hűha! – vélte Momi. – Ez nem fog menni. De van egy ötletem! Faragjunk belőlük hószobrokat!

Ez már megoldhatónak tűnt. Együtt dolgoztak az első hógombócon, hogy hamarabb kész legyen. Mimi formázta meg a fejet, gondosan ügyelve, hogy a születendő emberkének legyen szeme, orra, szája, sőt füle is. Momi kialakította a törzset, a két rövid kezet és lábat. Amikor elkészültek, kettőt hátralépve szemlélték művüket, nem hiányzik-e róla valami.

– Hóember ez a javából! – állapította meg Mimi.

– Csak kissé alacsony – sóhajtotta Momi.

– Hát milyen legyen egy hótörpe? Hórihorgas? – kérdezte egy rekedt hang gúnyosan.

Mimi és Momi kíváncsian nézett körül, ki beszél itt rajtuk kívül, de nem volt senki a közelben. A frissen mintázott szobor ekkor megmozdult.

– Hova néztek? Itt vagyok! – mondta, és megköszörülte a torkát. – Kicsit kapar a torkom.

– Te… beszélsz?!? – kérdezték egyszerre a lányok. – Ez lehetetlen!

– Már miért lenne az? – A szobor a homlokához nyúlt, és türelmetlenül megtapogatta. – Hm. Nincs szemöldököm, amit összevonhatnék.

Szemrehányón Mimire nézett.

– Hippenhopp vagyok, a hótörpe. Nem hallottatok még rólam?

A lányok megrázták a fejüket. A szobor a homlokára mutatott. Mimi értette a célzást, lehajolt, hóból vékony kis szemöldököt gyúrt Hippenhoppnak, majd a szeme fölé ragasztotta.

– Vastagabbat! – recsegte a furcsa lény. – Ezzel a kis vacakkal nem tudok csúnyán nézni!

Mimi engedelmeskedett. A törpe nagyon türelmetlennek látszott.

– Készítsétek el a trónomat! – mutatott a másik hatalmas hógolyóra. – De gyorsan, mert szeretnék leülni.

– Ha szépen kéred, elkészítjük – mondta Mimi. – De ha csak elégedetlenkedni meg parancsolgatni tudsz, akkor jobb, ha máris visszaváltozol hókupaccá.

Hippenhopp azonnal kész volt a válasszal.

– Ti hoztatok létre, felelősek vagytok értem. Egyébiránt meg legyetek szívesek.

Mimi és Momi percek alatt csinos kis trónszéket faragott a hótörpének, aki azt rögtön el is foglalta. Egy percig vidáman lóbálta a lábát, és gyönyörködött a behavazott házikó látványában, de aztán ismét összevonta a szemöldökét.

– Tudjátok, mit szeretnek legjobban a magamfajta teremtmények?

– Másokat utasítgatni – mondta Mimi.

Hippenhopp nevetett.

– Dehogyis! Csak mielőtt felépítitek a házamat, amelyet a tiétekhez hasonló szépségűnek álmodtam meg, amíg a felhőkben vízcseppként szundikáltam, gondoltam, tisztáznunk kéne egyet és mást. Korog a gyomrom.

– A hótörpék ebédelni is szoktak? – kérdezte Momi.

– Meg reggelizni és vacsorázni is – bólintott Hippenhopp. – Méghozzá a következőket. Előételnek egy kevés langyos latyakot, főételnek korommentes párolt hógolyót. Édességnek jó lesz a jégkása, utána pirított hópelyhet ropogtatnék. Szomjamat csak a palackozott, édes hólé oltja.

– Remek – mondta Mimi. – És mindezt honnét teremtsük elő?

– Az már a ti dolgotok. Jaj!

Ez a „jaj” az égboltnak szólt, amelyről szép lassan elvonultak a hófelhők, és kisütött a nap.

– Megvakulok! Melegem van! Olvad a szemöldököm!

Valóban, a lányok látták, hogy Hippenhopp pillantása már nem olyan szigorú, mint addig volt.

– Mit álltok ott? Munkára fel! Egyiktek szaladjon a konyhába, és lapozza fel a szakácskönyvet, másiktok jöjjön ide, és a sáljával legyezgessen, míg újra le nem hűl a levegő!

Mimi a vállát vonogatva bár, de a konyha felé indult, Momi levette a nyakáról a sálat.

– Legutóbb, amikor megépítettek engem, más volt a helyzet. A tél száz napig tartott! Jégből épült szikrázó trónom előtt engedelmes szolgák lesték minden kívánságomat. A folyók fenékig befagytak, a dermesztő szél szívrepesztő szimfóniákat játszott a kövérre hízott jégcsapokon.

– Mikor volt az? – kérdezte Momi.

– Nem tudom – lihegte levegő után kapkodva a hótörpe, és megpróbált felállni, de nem volt hozzá ereje. Riadtan a fejéhez kapott. – Jaj! Hová lett a fülem? Nem hallok semmit!

Eközben Mimi a konyhaszekrény mélyéről előhalászta a legvastagabb szakácskönyvet, elölről hátra, hátulról előre lapozott benne, és szaporán csóválta a fejét.

– Mit is mondott Hippenhopp? Langyos latyak? Párolt hógolyó? Pirított hópehely? Én itt nem látok semmi hasonlót!

Végül megunta a keresgélést. A könyvet visszatette a szekrénybe, fogott egy palacsintasütőt, és szaladt vele ki a kertbe. Majd összedobunk valamit! – gondolta. Ám az ajtóban döbbenten megállt. A reggel lehullott szikrázó, ragyogó és illatos fehérségnek nyoma sem volt. Ott, ahol nemrég még Hippenhopp ücsörgött, hatalmas víztócsa hullámzott.

– Már régen nem esett ekkora hó – mondta lehajtott fejjel Momi.

– Már régen nem esett semmiféle hó – sóhajtotta Mimi, és szomorúan nézte kezében a palacsintasütőt, ami vidáman verte vissza a nap ragyogó sugarait.

Lukács Hajnalka rajza