Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rét. Nem volt az a rét sem különösen nagy, sem különösen szép, egy kis patak folyt rajta keresztül és tölgyfák szegélyezték, mindössze ennyi volt. A patak partján nőtt egy óriási galagonyabokor. Olyan nagy volt az a bokor, hogy talán még egy elefánt is elbújhatott volna alatta, ha akar, de ezen a réten még amióta világ a világ, elefánt nem járt, legalábbis ahogy én tudom. Jött viszont egy nyúl.
Egy nyúl? Milyen nyúl? Mezei nyúl. A mezei nyulak jó nagyok, ugye? Igen, elég nagyok, és a lábaikkal jó nagyot tudnak rúgni, ha arra kerülne sor. Tiszteletreméltó állatok, az biztos. Ez a szép nagy, szürke mezei nyúl körülnézett a réten, szemrevételezte a tölgyfákat meg a galagonyabokrot, végigsétált a patakparton…
Sétált? Hogyhogy sétált? A nyulak nem inkább ugrálnak? De igen, dehogynem, a nyulak ugrálnak, hát persze. De ez itt, kérlek, ez az egy szem szép nagy, szürke mezei nyúl, ez sétált. A séta után megállt, körbenézett, beleszimatolt a levegőbe, majd bemászott a galagonyabokor alá. Ott zörgött, matatott egy jó darabig, aztán egyszer csak csönd lett. Eltelt egy-két perc, és fülsértő reszelős horkolás hallatszott a bokorból. Úgy tűnt, a nyúl beköltözött a bokor alá. Másnap hajnalban megrázta magát a galagonya, és a mezei nyúl frissen, mint a harmat, kipattant az ágak közül. Térült, fordult, szögelt, fűrészelt, festett, és mire reggel lett, egy szép táblácska díszelgett a bokor egyik alsó ágán. Ez állt rajta:
Fóris Béni nyulalmazott tengerésztiszt, parancsnok, főhadnagy, kapitány
Várjunk csak, álljon meg a gyaloglépés, nézz csak ide! Nyulalmazott? Igen, az. A nyulak ha nyugdíjba mennek, nyulalmazzák őket, hát még ezt sem tudtad? De kis oktondi vagy! Még jó, hogy mesélek neked, abból majd tanulsz valamit. Figyelj csak tovább! A nyúl ott állt a tábla előtt, és büszkén szemlélte a művét.
− Na, otthon vagyok! – mondta csak úgy magának, majd visszabújt a bokor alá, és újrakezdődött a zörgés és szöszmötölés. Gondolom, a lak berendezésével volt elfoglalva.
Ezen a napon más egyéb érdekes nem történt a réten, leszámítva, hogy a patak mentén egy darabig két szarka kergetőzött, egy cinkének kiesett az ebéd a szájából, és egy csiga végre átért az út túloldalára, ez igazán nem sok. Leszállt az alkony, a galagonya nyújtózkodott egyet, és aludni készült, amikor a legszélső tölgyfa mögül előbukkant egy kis szürke fül, vagyis kettő, meg egy kis orrocska, majd egy egész üregi nyúl. Üregi? Nem mezei? Nem, nem, ez üregi volt, mondom. Kisebb, mint a mezei, és a feje sem olyan komoly hosszúkás, inkább kedves kerek ábrázata volt, és puha, hamuszürke bundája. A kis üregi odafutott egyenesen a galagonyához, hosszasan tanulmányozta a táblát, majd bekopogott, sőt el is kiáltotta magát:
− Halló! Halló, főhadnagy, itthon vagy? Gyere ki, van egy ajánlatom!
Az üregi nyúl csípőre tette a mancsát, és várt. Nem sok telt bele, s a mezei nyúl, azaz Fóris Béni nyulalmazott tengerésztiszt, parancsnok, főhadnagy, kapitány előbújt a vackából, és így szólt:
− Khm, khm. Mit óhajt, kérem? Illetve, kit tisztelhetek önben, khm, uram?
− Jaj, ugyan már, Béni, hagyjuk a formaságokat! – legyintett türelmetlenül az üregi nyúl. – Csintalan Sanyi kalózkapitány vagyok, és azért jöttem, mert volna egy igen-igen kecsegtető üzleti ajánlatom. Na, mit szólsz?
− Üzleti ajánlat? De kérem, én visszavonultam, ahogy a tábla is mutatja – húzta ki magát Béni kapitány.
− Igen, igen, olvastam is, meg hallottam is – legyintett újra az üregi nyúl. – De ez olyan, hogy biztosan nem mondasz rá nemet. Gyere, menjünk be, benn megbeszéljük. Nagy híred van ám a világban, azt tudod-e?
Béni kapitány szóhoz sem jutott ekkora arcátlanság láttán. Még hogy az ő otthonába csak úgy bemegy egy idegen előzetes bejelentkezés nélkül, az ő finom kis vackába! És holmi róla szóló híreszteléseket emleget? Hát hol élünk, könyörgöm, a kőkorszakban?
Sanyi nyúl, mint aki egyáltalán nem veszi zokon Béni kapitány felháborodását, aminek a mezei nyúl némi ideges morgolódással hangot is adott, szépen besétált a galagonyabokorba, méghozzá a házigazda előtt, majd meg sem várva, hogy hellyel kínálják, kényelmesen elhelyezkedett a vacokban, és belefogott a mondanivalójába.
− Szóval, Bénikém – ez a megszólítás nagyon fájhatott a nyulalmazott tengerésznek, mert száját-orrát keservesen elgörbítette −, a helyzet az, hogy ugyan megvénültél, de azért még mindig nem vagy puskavégre való használhatatlan csont. Ezért arra jutottam, felajánlom neked a lehetőséget, hogy vendégül láss engem, a híres kalózkapitányt, a te – és itt Sanyi nyúl körbenézett, majd jelentőségteljesen köhintett egyet –, khm, igazán szerény hajlékodban. Közben pedig építhetnénk egy szép hajócskát, amivel elhajózunk ezen a patakon itt, ni! Elvégre kapitányok vagyunk, vagy mi az ördög.
− És ki lesz a matróz? – kérdezte első meglepetésében Béni. – Illetve, akarom mondani, micsodaaa? Hogyan? Hogy vendégül? Itt? Egy jöttment kalózt? Én, a tisztességben nyulalmazott főhadnagy parancsnok? Na még mit nem! Szó sem lehet róla!
− Ó, ugyan már! – legyintett Sanyi nyúl újfent. – Ha csak ezen múlik, leszek én. De csak mert te vagy az öregebb, és én tisztelem a kort. Na, jó lesz így?
Azzal a fal felé fordult, és éktelen horkolásba kezdett. Úgy tűnt, már két nyúl költözött a galagonyabokor alá. Mi jöhet még? − morfondírozott a galagonya, bár az is lehet, hogy ő pontosan tudta, mi jön még, de azt bizony nem árulta el senkinek.
A szerző rajzai