Téli reggel volt. A sápadt nap még nem pislantott ki a felhő mögül, halovány derengésben fürdött a dérlepte rét. A galagonyabokor is fehér volt, apró csillámok borították minden ágát.
A bokorból neszezés hallatszott. Egy mezei és egy üregi nyúl mászott elő alóla, és a patak vizén ringatózó tutajszerű alkotmányhoz sietett. A galagonyabokor ritkán látta a két bundást ennyire iparkodni, meg is lepődött, vajon mi dolguk lehet ilyen korán? Na várj csak, mindjárt megtudod. A két nyúl a hajójához sietett, aminek oldalán nagy fehér betűkkel virított a név: Hód.
Ez a hajó neve? Igen, furcsa név, de ha elmondom, hogy okoskodták ki a nyulak, már nem fogod furcsállani.
Sokat gondolkodtak rajta, az biztos, hisz a név a hajó büszkesége. Mindenféle eszükbe jutott, például: Viktória (Béni kapitány nagymamája után), Franci (Sanyi kalóz francia kedvese volt a Marseille-i kikötőben), Bálna, Sirály, Északi fény, Sárgarépa és egyebek, de nem tudtak megegyezni, valahogy egyik sem volt az igazi. Szokás szerint jól össze is vesztek, ám Sanyi agyában aztán fény gyúlt, és megszületett az Ötlet.
− Hód! – kiáltotta.
− Hol? Hol? – nézett körbe riadtan Béni.
− A név, a hajó neve, kapitány!
− Ó! – Béni gyorsan elhallgatott, majd amikor felfogta, miről is van szó, ő is felkiáltott: − Legyen!
A hód ugyanis ugyanolyan bundás, mint a nyulak, ugyanúgy szeret rágni, ráadásul víziállat − tökéletes név két nyúl ladikjának. Nem kellett tovább magyarázni, mentek a festékért, és a név hamarosan ott virított a deszkákon. Hanem nézzük csak, mi volt annyira sürgős a nyulaknak ezen a reggelen!
A kalandvágyó tengerjárók előző este fundálták ki a tervet. Ahogy bevackolták magukat éjszakára, és szokás szerint a hajóútról kezdtek beszélgetni, arra jutottak, hogy kéne egy próbaút. Méghozzá minél előbb, hogy megbizonyosodjanak: a hajó mindenféle szempontból kiválóan funkcionál. Legjobb lesz, ha rögtön napkeltekor indulnak, és elhajóznak a szomszédos országba, de legalább a rét végéig.
Jaj, nagyon izgultak a nyulacskák, éjjel alig tudtak aludni. Fóris Béni kapitány idegességében olyan hegyesre pödörte a bajuszát, hogy az kiszúrta a párnacihát, Csintalan kalózkapitány pedig nem tudott másra gondolni, csak a rumoshordóra, mert ilyen nagy horderejű események előestéjén csak a rum adhat megnyugvást a kalóznak. Hát ezért volt, hogy a kelő nappal keltek aznap reggel.
Ahogy a Hódhoz értek, Fóris Béni nyulalmazott kapitány a kormányhoz pattant, Csintalan Sanyi kalózkapitány pedig fürge matróz módjára elengedte a köteleket, és már suhantak is! Szelték a habokat, szívükben nőtt a boldogság, mellüket dagasztotta a büszkeség. Hejj, a hajósélet, nincs is szebb annál! A fürge sodrású patakocska csak úgy repítette kis csónakjukat a fenyőfa felé.
− Kapitánynak jelentem, kiválóan haladunk! – kiáltotta Béni fülébe Sanyi.
− Helyes, magam is úgy látom – nyugtázta a jelentést Fóris kapitány, majd komoly ábrázattal fürkészte tovább a messzi távolt, már ahogy a kapitányok szokták.
− Jelentem, a készleteink feltöltve, a hajó műszaki állapota kiváló! – kiabált megint Sanyi Béni fülébe.
− Helyes, nagyon helyes! – kiabált vissza rezzenéstelen arccal Béni.
− Jelentem, a szél fúj, a víz folyik! – kiáltotta újra Béni fülébe Sanyi, ám amint az visszakiáltott volna, a csónak egy apró döccenéssel megállt.
− No! – így Fóris kapitány.
− Jelentem, megfeneklettünk! – kurjantotta Sanyi Béni fülébe. – Akarom mondani, zátonyra futottunk.
− Kárjelentést! – szólt Fóris kapitány szigorúan.
− Jelentem, a hajót kár nem érte, a hajótest ép, csak épp nem mozdul… − harsogta Béni a kapitányi fülbe.
− Jól van, elég lesz a jelentésből! – intette le a buzgó matrózt Béni kapitány, majd kiugrott a partra.
− Kötelet kiadni!
− Igenis!
Sanyi matróz már adta is a kötelet, és a hajócska hamarosan egy fenyőfához kötve horgonyzott. Mondanám, hogy ringott a vízen, de mivel megfeneklett, így nem ringott.
− Most mi legyen? – csóválta a fejét Sanyi.
− Itt nem hagyhatjuk – így Béni.
− Őrizni kell, amíg több víz nem jön, hogy megemelje, nehogy baj érje, oldalára forduljon, elrabolják, léket kapjon – jelentette ki Béni.
− A személyzet a hajón marad a vízállástól függően határozatlan ideig! – kiabálta Fóris kapitány.
S a két nyúl visszaugrott a hajóba, bekucorodott az aljába, és várta, hogy jöjjön a víz. Vártak délig, nem jött. Megéheztek, megették a friss répát, amit az útra hoztak. Vártak délután háromig, nem jött. Megették a káposztafejet is. Vártak napszálltáig, és beesteledett, de a vízállás még mindig alacsony volt, enni meg már nem volt mit. Elérkezett a vacsoraidő.
− Hajjaj, ha sokáig veszteglünk, éhen veszünk! − sóhajtotta Sanyi, mire Béni szomorúan bólintott.
Vágyakozva pislogtak a rét másik végén álló galagonyabokor irányába, ahol az otthonuk és a vacsorájuk volt. Látni persze nem láttak semmit, öreg este volt már, csak a csillagok pislákoltak a hideg éjszakában. S a két nyúl étlen-szomjan ott vacogott a hajóban. Feljött a hold ezüsttel fényezve a fenyőfa tűleveleit, majd éjfél felé elkezdett szállingózni a hó. A nyulak nagy sokára elaludtak.
Álmuk könnyű volt, súlytalan, mint a vékony hótakaró, ami hajnalra belepte a rétet egyik végén a galagonyabokorral és a nyúlvacokkal, másik végén a fenyővel, a Hód hajóval, benne a két kalandvágyó fülessel. Hajnal felé a nyulak egy döccenésre riadtak, majd érezték, hogy a hajó megmozdul és elindul.
− Mi az, mi az? – ugrottak fel egyszerre, és kidugták a fejüket, hogy lássák, mi történt.
Legnagyobb meglepetésükre nem a várva várt víz érkezett meg. Egy hatalmas barna medve húzta a hajót kötelénél fogva vissza az otthonuk felé. A nyulak elkerekedett szemmel bámulták a váratlan segítséget, de megmozdulni nem mertek, mert egy kicsit tartottak a medvétől.
A medve szép komótosan cammogott. Úgy látszott, nem nagy megerőltetés számára végighúzni a kis ladikot a patakon a rét egyik végéből a másikba. Amikor a galagonyabokorhoz ért, fogta a kötelet, kikötötte a hajócskát a bokorhoz, és mint aki jól végezte dolgát, már épp indult volna visszafelé az erdőbe, amikor a két nyúl összeszedte a bátorságát, és felemelkedett a kucorgásból.
− Köszönjük − rebegték.
− Szívesen – fordult vissza a medve. – Boldog karácsonyt! – mondta még kedvesen, és eltűnt a hajnali derengésben.
A nyulak kikecmergett a hajóból, kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat, majd gyorsan beugrottak jól kibélelt vackukba, és mély álomba szenderültek. Másnap csak annyira dugták ki az orrukat, hogy ellenőrizzék, a Hód megvan. Az egész napot otthon töltötték a jó melegben, és mézeskalácsot rágcsáltak. Szép karácsonyuk volt!
A szerző rajza