Egészen kicsi lurkó koromban nagyapám gyakran magával vitt a mezőre. Tudta, mennyire szeretek csatangolni a széles határban, futkosni a magas fűben, mezei nyulakat, fürjeket vidám kurjantásokkal felriasztani – szabadon, gondtalanul játszani.
Egy ilyen alkalommal, amíg nagyapa a tengeritengerben kapálgatott, barangolás közben egy kis akácosban találtam magam. A fákat kerülgetve, varjúfészkek után kutatva, egyszer csak – hopp! – megbotlottam, és hasra vágódtam. Hátrafordulva ijedten pillantottam meg egy jókora csontot.
Hát ez meg hogyan került ide, ámultam el megszeppenve. Majd óvatosan feltápászkodtam, s hátra-hátrasandítva kifelé indultam az akácerdőből. Lépteimet egyre szaporáztam, végül futásnak eredtem. Nagyapa már egy hatalmas jegenyefa tövében üldögélt, az ebédjét fogyasztotta.
– Na, gyere, biztosan megéheztél te is, Ülj ide, és egyél! – kiáltott felém.
– Nagyapa! Nagyapa! – rohantam hozzá lihegve. – Egy csontot találtam az erdőben... Orra buktam benne... Akkora, mint egy fatörzs...
– Biztosan az egyik óriás maradványa – mosolyodott el nagyapa, s intett, hogy telepedjek le mellé.
– Óriásé? Miféle óriásé, nagyapa? Olyan mesebelié?
– Mesebelié-e? Magam sem tudom, fiam. Ezen a vidéken, már a nagyapám nagyapja is így tudta, réges-régen óriások éltek. Úgy beszélik, akkor a fák itt az égig értek, s a fűszálak is akkorára nőttek, mint ehun ez a jegenye. Hegy nagyságú homokhátak púposodtak a végtelen mezőkön. Vagyis „gerindek”, így mondták a régiek. Ezeket meg vizek ölelték körül, nem is akármilyenek. Mert több volt bennük a hal, mint a víz. A vizek körül pedig vadban gazdag legelők terültek el. Egyszóval, ez volt az óriások birodalma. Érted már?
– És hol laktak ezek az óriásik? – kérdeztem újra megszeppenve.
– Hát, azt a régiek sem árulták el. De királyuk, az volt, és királynőjük is. Akkor meg, ugye, kellett hogy legyenek palotáik, váraik, óriási házaik is – válaszolta nagyapa, s lekanyarítva egy darab szalonnát, a kezembe nyomta. Aztán így folytatta: – Itt, a Bodrogközben az óriások uralkodtak egészen az őseink megjöttéig. Árpád fejedelem, a magyarok vezére, jó ezer éve erre vezette lovas hadait, s népével először itt pihent meg, a kövesdi hegyen.
– Ők is óriások voltak?
– Nem... Nem hiszem... Ki tudhatja azt ma már... Csak az bizonyos, hogy ők voltak az őseink. Talán olyan emberek voltak, mint mi vagyunk – mélázott el, abbahagyva még a falatozást is.
De engem nem hagyott nyugton a dolog, tovább faggattam őt:
– Akkor hogyan mentek át lovaikkal a nagy mezőkön, ha a fák az égig értek? És azt mondtad, hogy a fűszálak is akkorák voltak, mint a jegenyék!
– Éppen ez az! Hát éppen ez az, hogy átmentek! – emelte a magasba mutatóujját nagyapa. – S a kövesdi hegyre, oda is felmentek! Talán senki sem tudja megmondani, hogyan történhetett. Biztosan volt valami csodálatos titkuk, ami mára már elfelejtődött. Elődeink történetéből csak annyit tudunk, hogy Árpád vezér a kövesdi hegyről széttekintve elrendelte: itt fogunk letelepedni, elfoglaljuk ezt a folyóktól körülvett szép és gazdag szigetet.
– És mit csináltak az óriások? Nem haragudtak meg Árpádra?
– Á, dehogy. Az óriások semmit, de semmit az égvilágon nem tettek.
– Semmit nem tettek? Pedig az övék volt a sziget! Vagy nem? –kérdeztem hitetlenkedve.
– Hát persze, az övék volt, csak nem törődtek a pirinyó emberekkel. Ártatlan kis bogaraknak nézték a lovaikon száguldozó magyarokat. Még az sem zavarta őket, hogy Árpád népe máról holnapra ökreivel szántogatni kezdte a földeket.
– Hát akkor mit csináltak az óriások?
– Hogy mit csináltak? Gondolom, élték a világukat, mint addig is. Heverésztek, hancúroztak, lustálkodtak. Meg hát halásztak, vadásztak. Vagy éppen sétálgattak, mint az óriáskirálylány azon a nevezetes reggelen...
– Az meg micsoda? Miféle nevezetes reggelről beszélsz, nagyapa!
– Ne vágja a szavamba! Éppen ezt akarom elmondani... Egyszóval egy szép tavaszi reggelen az óriáskirály lánya sétálni indult. Miután elhagyta apja palotáját, s kiért ide, az illatozó földekre, csodálkozva látta meg, hogy egy ember négy ökröcskével szántogat. Igen megörvendett az óriáskirálylány, mert hiszen mindjárt azt gondolta, hogy új játszótársakra talált. Éppen olyan volt ő is, mint te meg bármelyik gyerek a világon, mindig a legújabb játéknak örült a legjobban.
– Az óriáskirálylány játéknak nézte az ökröcskéket meg az embert? De hát azok nem játékok?
De nagyapa leintett.
– Csacsi vagy. Úgy kell elképzelned, ahogy a tenyeredbe veszed a katicabogarat, és eljátszogatsz vele, énekelgetsz neki. Az óriáskirálylány sem tett egyebet. Belerakta szép sorjában az ökröket, az embert, az ekét és a taligát a kötényébe, és vidáman sietett vissza a palotába.
– Nézd csak, édesapám, mit találtam a földjeinken! Ugye, játszhatok velük? – mutatta kipirultan a kötényében fészkelődő játékait.
Az óriáskirály odapillantott, s amikor tekintete találkozott a királylány kötényében álldogáló ember tekintetével, arcán szomorú árnyék suhant át, és bánatos hangon így szólt a lányához:
– Édes lányom, nem kellett volna munkájuk közben megzavarnod őket. Édes lányom, nem kellett volna kötényedbe szedned s hazahoznod őket. Menj, vidd vissza a mezőre valamennyiüket, mert ezentúl már ők fogják megművelni a földjeinket.
– És? Az óriáskirálylány visszavitte őket, nagyapa? – kérdeztem izgatottam.
– Vissza – válaszolta nagyapám. – Visszavitte őket, mert tudnod kell, kisfiam, hogy az embereknek varázshatalmuk van az óriások felett.
Meglepődve néztem nagyapára:
– Mi az, hogy varázshatalmuk van?
Nagyapa megtörölte a bajszát, kendőbe csomagolta a maradék szalonnát és kenyeret, majd az ölébe fektette a kezét, és így szólt:
– Az ember eszes, nagyra törő, jövőbe látó, így gondoltam, fiam, a varázshatalmat...
Aztán felállt, körbejártatta tekintetét a határban, és így folytatta:
– Lassacskán el is tűntek Bodrogköz szigetéről az óriások. Utána már csak Árpád fiai és azok utódai éltek itt, vagyis hát élnek máig is, ma is.
Így ismertem meg, tízévesen, szülőföldemnek ezt a különös történetét, s most lejegyeztem, hogy – amint mondani szokás – szálljon tovább, apáról fiúra.
Balázsy Géza rajza