Az elképedt Sanyit barátja ragadta ki a bénultságból, megfogta a karját és levonszolta őt a kabinba. Üvöltött felettük a vihar, szinte megsüketültek. A két nyúl összekucorodva várta a csillapodását. Egyszer csak a hajó megrázkódott, és mintha nem is a hullámok hátán hánykolódna, hanem valami titokzatos erő húzná, megindult egy irányba. A nyulak remegve kapaszkodtak egymásba a hajófenékben. Szinte már feladták a reményt, hogy túlélik ezt a borzadályt.

Meddig tartott, mennyi idő telt el, amíg ki merték nyitni a szemüket, nem tudták volna megmondani. Már nem érezték a hullámok dobálását, nem hallották a vihar üvöltését és a hajó recsegését, amikor felóvakodtak a fedélzetre. Egy apró öbölben találták magukat. Előttük a parton magas sziklák meredeztek. Az égről derűsen nézett le rájuk a nap, és a kedves kék vizet apró hullámok fodrozták.

− Álmodom? – vakarta meg a fejét Sanyi kalóz. – Vagy a vihart álmodtam?

− Hogy kerültünk ide? – ráncolta a homlokát Béni is.

− Behúztuk a hajótokat az öbölbe – mondta ekkor mellettük egy reszelős hang.

Egy teknős volt az. Az egyik szikláról beszélt hozzájuk. Addig észre sem vették, olyan jól beleolvadt páncélja mintázata a moszatos sziklák rajzába.

− A delfin barátaitok szóltak, hogy bajban vagytok – folytatta a teknős. – Nem tesz semmit, igazán – és az arcán tízezer ráncba futott a mosolygása.

− Köszönjük – nyögte ki Béni –, megmentettétek az életünket.

− Hogyan hálálhatnánk meg? – tette hozzá Sanyi.

− Ugyan, mondtam már, hogy nem tesz semmit. Mi itt, a parti vizekben összetartunk. A delfinek, a rákok, a kagylók, de még a medúzák is. A sirályok és a vészmadarak hozzák a híreket, és mi kihúzzuk egymást a bajból. Ez a tenger nagyon… − itt megállt egy percre a beszédben, a szemét is lehunyva kereste a megfelelő szót –, nos, hirtelen természet, tudjátok? De most már nyugodjatok meg, gyertek ki ide, a sziklára, és szárítsátok meg a bundátokat.

− Köszönjük – hálálkodott a két nyúl.

− Szívesen. Tudtam én, hogy ti kedves nyulak vagytok, nem úgy, mint az a bizonyos oktondi füles a teknősös mesében.

A nyulak összenéztek.

− Milyen mesében?

− A futóversenyesben, ismeritek biztosan!

− Ami azt illeti, nem – makogta Sanyi.

− Na, akkor míg szárítkoztok, elmesélem, aztán kerítünk valami ebédet – s azzal a teknős bele is fogott a mesébe.

 

Ismered a mesét a teknősről meg a nyúlról? Nem? Valamelyik könyvedben vagy a neten biztosan megtalálod. Amíg ezek a világjáró bundások ebédelnek, keresd meg! Elolvastad? Tetszett? Képzeld, a nyulaink meg közben elszundítottak. Felébresszük őket?

 

Fóris Béni nyulalmazott tengerészparancsnok és Csintalan Sándor kalózkapitány békésen hortyogott a délutáni napsütésben a vízparton, miután új barátjukkal, hét tenger legvénebb teknősével elköltöttek egy kellemes ebédet. Répaleves volt, utána káposztalevél meg torzsa. Mindenkinek nagyon ízlett.

Ebéd után a teknős visszavonult a vizek mélyére, a nyulak meg lefeküdtek aludni, hiszen volt mit kipihenniük. Amikor a délutáni nap már a bajszukat csiklandozta, nagy nehezen kinyitották a szemüket, de még tíz percig dörzsölgették, mielőtt körülnéztek volna.

− Mit látsz, kalóz uram? – kérdezte aztán Béni.

− A nagy kékséget látom,  kapitány uram – sóhajtotta Sanyi.

− És hogy tetszik ez a nagy kék? – kérdezett tovább a mezei nyulak legtengerészebbike.

− Hmmm… szép, mint mindig énnekem – nézett végig a horizonton az üregi nyulak leghajósabbika, Sanyi −, de tudja isten, hogy mi okból, most olyan idegen.

− Értem, miről beszélsz.

− Talán… talán a vihar az oka – töprengett Sanyi.

− Vagy a túl sok napsütés – mélázott Béni.

− Vagy a szél!

− A hullámok…

− A túl sok kék!

− A túl kevés zöld?

− Hiányzik a galagonyabokrunk!− bökte ki végül Sanyi.

− A patakunk a réten! – sóhajtotta Béni. – Menjünk haza!

− Itt az ideje – bólogatott Sanyi. – Szép volt, jó volt…

− Ennyi most elég volt, vár a folyó! – fejezte be a mondatot Béni. – Egy hajós mindig úton van!

− Ha eljön az ideje, majd visszatérünk!

Így biztatta egymást a két nyúl. Mert persze hogy nincs semmi bajuk a nagy vízzel, a hatalmas hullámaival, se a viharaival. Hogy is lehetne nekik, a két rettenthetetlen kalandornak annyi bátran átvészelt viszontagság után? De változik a széljárás, és a jó hajós mindig tudja, merre van a helyes irány. És most éppen visszafelé mutat. Egyszóval hazafelé.

− Van dolog a folyón fölfelé is, de mennyi! – kiáltott bele a búcsúzó tengeri szélbe Béni parancsnok.

− Bizony ám, most jön csak a java! Hegymenet! – rikkantotta Sanyi. – Hegymenetben a zuhatagokon, az ám a jó mulatság, férfimunka!

− Nem akármilyen hajósnak való! – mosolygott a bajsza alatta Béni kapitány, és a folyótorkolatot kémlelte hunyorogva, miközben Sanyi kalóz felszedte a horgonyt, hogy egy tiszteletkört téve a csodákkal teli tengeren, búcsút intve barátaiknak, a folyótorkolat felé vegyék az irányt. Hazafelé.

 

Folytatjuk!

 

A szerző rajza