Répa, káposzta, cékla, kukorica – minden, mi szemnek-szájnak ingere, minden volt a zsákokban, Béni és Sanyi mégsem tudott örülni a sok finomságnak, hiszen a kedves hajócskájuk szőrén-szálán eltűnt. Szegény nyulak! Mi lesz most velük?
Hogyhogy mi lesz? Hát megkeresik a hajót, és hazamennek vele! Ha az ilyen egyszerű dolog...! Fóris Béni parancsnok állt mereven a folyóparton, a felkelő nap rózsás sugarai simogatták a bundáját, és csak vakarta a tapsifüle tövét.
− Hol kezdjük? De hol is kéne kezdenünk? − töprengett magában.
Csintalan kalózkapitány, vagyis Sanyi a parti fűben ült, és a vizet bámulta.
− Talán valakik levitték a tengerhez, olyan sétahajófélének! Arrafelé kéne keresgélnünk, nem gondolod? − fordult a barátja felé, aztán egy nagyot sóhajtott. − Persze az is lehet, hogy fölfelé mentek a folyón, és valamelyik part menti városban sétahajókáznak majd vele… Vagy horgásznak…, esetleg laknak benne… Ó, a drága kis hajónk!
Béni parancsnok mélyen tovább hallgatott. Sanyi hát folytatta:
− Rendben. Tudom. Szóval lefelé vagy fölfelé vitték, de az biztos, hogy a folyón, nem igaz? Szóval ha kettéválunk, és az egyikünk fölfelé, a másikunk lefelé keresi, akkor előbb vagy utóbb valamelyikünk megtalálja, nem igaz?
No, erre már Béni is abbahagyta a fülvakargatást, és jól hátba csapta Sanyit:
− Te egy zseni vagy, kapitány! Hát persze! Így fogjuk megtalálni a Hódot! Induljunk máris! Megyek lefelé, de ha te akarsz arra, akkor én megyek fölfelé. Legyen, ahogy szeretnéd, a lényeg, hogy menjünk végre!
Sanyi azon nyomban nyakába is kapta volna a lábát, ám hirtelen megtorpant, mintha megfagyott volna.
− Húha! És mi van, ha kiemelték a vízből, és a szárazföldön vitték tovább? Olyan is van! Felrakják valami nagy járműre… Biztos így csinálták, mert akkor tuti, hogy nem találjuk meg, hiszen akármerre mehettek! − arcát a tenyerébe temette magába roskadva. − Sose lesz meg, sohohahahaaaa! – zokogta elveszetten.
Erre Béni is visszafordult. Csendben leült a barátja mellé, a vállára tette a kezét, és azt mondta:
− Lehet. Lehet, hogy így lesz, és tényleg nem találjuk meg a hajónkat. Az is lehet, hogy már rég a folyó vagy a tenger fenekén pihen, vagy valaki fölaprította tűzifának, galambdúcot csinált belőle, nem tudhatjuk. De egyet tudok, Sanyi, és az az, hogy megkeressük, akárhol is és akárhogyan is van. Megkeressük, ha addig élünk is! Az a hajó nekünk az otthonunk! – Béni szinte már kiabált.
Megpróbálta Sanyit felhúzni a földről. S ahogy ott huzakodtak, Sanyi elvesztette az egyensúlyát, hátraesett, és beverte a fejét egy kőbe.
− Ó, jaj, szegény nyulat az ág is húzza, jaj, jaj, meghalok! Betört a fejem, kilóg az agyam, meghalok! Tán a fülem is leszakadt! Béni, nézd meg, megvan-e! Agyrázkódásom is lehet!
Béni nem állta meg nevetés nélkül, hiszen ő jól látta, hogy a híres kalóznak kutya baja.
− Jaj, Béni, hétszázhetven igazi veszélyből kikeveredtél már életedben, most miért siránkozol?
− Mert most a szívem is összetört! – bömbölte Sanyi.
S ahogy oldalt fordult, hogy valamiképp mégis lábra álljon, egy kis csigát pillantott meg a kövön. A csiga erősen mozgatta a tapogatóit, mintha integetett volna feléjük.
− Nini, a kolléga mondani akar valamit, Béni, hallgasd csak!
A két nyúl közelebb hajolt a csigához, nagy fülük csaknem beborította a kis állatot. Egy cérnavékony hangot hallottak. Azt mondta:
− Én láttam, én láttam!
− Mit láttál, mit láttál? – ugrottak fel erre a nyulak.
− Hát a hajótokat! Hogy elvitték! Itt horkoltatok a zsák répán, a hajót meg ellopták az orrotok elől! Nem vagytok valami éberek, mondhatom!
Mi tagadás, a csigának elég jól felvágták a nyelvét. És csak folytatta:
− Ha az én otthonomat próbálná valaki elvinni, megnézhetné magát! Én éjjel-nappal őrzöm a házamat!
− Neked könnyű, már ne is haragudj… − mondta Béni kissé bátortalanul −, a te házad hozzád van nőve.
− Persze! – húzta ki magát büszkén a csiga. – Biztonságtechnikai okokból!
− Rendben. De ki vitte el a Hódot?
− Két nyúl!
− Micsodaaa? – kérdeztek vissza egyszerre a nyulak. – Biztos jól láttad? Mi vagyunk a két nyúl, meg éjjel is volt, te meg kicsi vagy, és…
− Ne sértegess! Én vagyok a környék szeme és füle! Azt is láttam és hallottam, ahogy ti tömitek magatokat káposztával, répával, aztán horkoltok! Közben meg két másik, hangsúlyozom, másik nyúl leugrott a partról, be a hajóba, és huss!
− És merre huss?
− Arra, ni! – mutatott a csiga a folyón felfelé.
− Hegymenetben mentek? – Béni rákérdezett még egyszer.
− Hogy mondod?
− Ó, ne haragudj, hajós szaknyelv. Szóval folyásiránnyal szemben?
− Igen, igen, mondtam már, arra!
− Huhhh! Micsoda megkönnyebbülés, hogy legalább ezt tudjuk! – kiáltott fel Sanyi.
− Nagyon köszönjük, kedves biztonságtechnikus kolléga, leköteleztél minket – hadarta Béni –, de most rohanunk! Minden másodperc drága!
Azzal a két nyúl elinalt. A csiga ott maradt a kövön.
− És ez a sok finom káposzta, répa, cékla? – bökött a zöldségekkel tele zsákok felé.
− A tiéd lehet! Köszönjük! – kiabálták még vissza a nyulak.
A csiga boldogan vigyorgott a kövön, hiszen ennyi finomságot egy halomban még életében nem látott!
A szerző rajza