A hajócska vidáman szelte a habokat a folyón felfelé, a vezérpálcára kitűzött lobogóba bele-belekapott a friss déli szél. Miféle lobogóba? Hiszen eddig nem is volt semmiféle lobogó a hajón! Hogy került oda lobogó? A kalózok tűzték ki, akik ellopták a Hódot?

Ugyan, kalózok… Csintalan Sanyi kalózkapitány a legrettegettebb kalóz hét tengeren innen és túl, tőle kalóz nem lop hajót, abban biztos lehetsz. Akkor ki? Két nyúl. Milyen két nyúl? És miért?

Kezdjük az elején.

Arra talán emlékszel, hogy a kedves nyulalmazott tengerészparancsnokunk, Fóris Béni kapitány és hű kollégája, Csintalan kalózkapitány úr, miután kitengerészkedték magukat, és honvágy gyötörte szívüket, útban hazafelé az élelemellátmány beszerzésében elfáradva, lepihentek és véletlenül elaludtak a folyóparton.

Igen, igen. És amikor fölébredtek, a hajónak hűlt helye volt. Egy szemfüles csiga mutatta meg nekik, merre ment el a Hóddal két nyúl. A tolvajok. Nahát! Ez a két nyúl történetesen nem két akármilyen mezei, akarom mondani, üregi nyúl volt. Nem csak úgy, kedvtelésből sétafikáltak a folyóparton éppen akkor, és nem szórakozásképpen vagy kalandvágyból kötötték el a drága Hódot. Nem is voltak tolvajok.

De haladjunk sorjában.

Ez a két nyúl, vagyis nyúlkisasszony, nyúlhölgy vagy nyuszilány a Nemzetközi Nyuszikafelszabadítási Front (NNyfF, szóban csak Nyuff) két jeles képviselője, pontosabban a front elnöke és alelnöke volt. Az elnök Felpaprikássy Jusztina, kiváló politikus és forradalmár, az igazság bajnoka, aki életét és vérét kész áldozni a jó ügyért, az alelnök pedig Selyem Emerencia, a legnagyobb szívű nyúl kerek e világon, az elesettek és vesztett ügyek párfogója.

És mi az a Nyuff?

A Nyuff, vagyis a Nemzetközi Nyuszikafelszabadítási Front egy erős és hatékony szervezet, amely célul tűzte ki a zászlajára, hogy megtanítja a világnak: a nyúl nem nyuszi, végképp nem nyuszika vagy nyuszimuszi. A nyúllányok nem holmi nyuszimuszi plüssbundák, és ha a világ nem képes megtanulni a valódi nevüket, akkor jobb, ha nem is szólítja őket sehogy!

Micsoda?

Meglep? A Nyuff teljes tagsága – és ezalatt a fent említett elnök és alelnök értendő, akik ketten alapították a frontot, és eddig még nem volt érkezésük új tagokat toborozni – megalázó csúfolódásnak volt folyamatosan kitéve szokatlan neve miatt. Amikor egy répalekvárfőző kurzuson összetalálkoztak, és bemutatkoztak egymásnak, mindkettejüknek felcsillant a szeme.

− Jusztina?

− Emerencia?

− És mondd csak, téged valójában hogy szólítanak? Emerenciának? Mert az én Jusztina nevemet senki nem képes megjegyezni – szakadt ki a panasz Jusztinából, miközben fakanaláról a lekvár szépen a földre csorgott.

− Hát, engem vagy Mancikának, ami a jobbik eset, vagy Nyuszikának…

− És téged ez nem dühít?

− Hát, talán nem dühít… − bizonytalanodott el a nyuszilány –, de nem örülök neki, az biztos! Szerintem én már kinőttem a kisnyuszi korból!

− Akkor itt az idő, húgom, hogy tegyünk valamit ez ellen a mérhetetlen megaláztatás ellen! – kiáltott fel Jusztina, az igazság bajnoka.

− Igen? – meresztette nagyra a szemét Mancika. – De mégis mit? Ragasszunk az ajtónkra névtáblát?

− Jaj, dehogy! Az nem lenne elég, bár kezdetnek nem rossz… Sőt! Kiváló ötlet! Mozgalmat alapítunk, és táblákkal tüntetünk majd szerte a világban, hogy minket nem Nyuszikának hívnak!

− Ó, ez csodás lenne! Akkor már inkább tényleg a Manci…  − sóhajtotta Emerencia.

− Induljunk máris! Irány a papírbolt! Tábla, transzparens és feliratos póló kell, utána meg szerzünk egy alkalmas járművet a kellékek szállítmányozásához!

− Az csodás lesz! – lelkendezett Mancika. – És a lekvár? – akadt meg aztán egy pillanatra.

De Jusztina már elviharzott. Így aztán Mancika egy búcsúpillantást vetett a szépen rotyogó lekvárosfazékra, levette kis köténykéjét, gondosan összehajtogatta, a pultra tette, és kisétált a lekvárkurzusról. Még épp utolérte Jusztinát a buszmegállóban.

Munkás két nap következett. A nyúllányoknak ki kellett találniuk a mozgalom nevét (az hamar meglett), alapszabályzatát (egyhangúan megszavazták), és el kellett készíteniük a táblákat meg a feliratos pólókat és a zászlót. Ez eltartott két egész napig.

− Már csak egy jármű kell – törölte meg a homlokát Jusztina, amint a frissen festett táblákkal cipekedtek a folyóparton.

Esteledett.

− Nézd csak! – mutatott ekkor Mancika a folyón ringatózó kedves kis hajócskára, amelynek Hód felirat díszelgett az oldalán. – Valami olyan kéne, nem?

− Aszta, Manci! – kiáltott fel Jusztina. – Kiválóan lobogna az orrán a mozgalom zászlaja! Gyerünk, nézzük meg, kié ez a csodahajó!

Azzal hopp!, már fenn is voltak a fedélzeten táblástul, zászlóstul.

− Halló!!! Van itt valaki? Lakik itt valaki? –  kiáltozták az egyre sűrűsödő sötétben.

− Te Juszti, én félek! Valami zajt hallottam a partról!

− Mancika, ugyan már, senki nincs itt! Ez egy kísértethajó! Valakik elrabolhatták, aztán itt hagyták ebek harmincadjára!

− Hú!!! Kik tehettek ilyet? Most még jobban félek! Nem fordulhatnánk inkább vissza?

− De igen, Mancikám. Csak nem a hajó nélkül! Nagy kár lenne ezért a szépséges jószágért! Majd mi vigyázunk rá, ha már a gazdái ilyen csúnyán magára hagyták. Mától fogva ez a mi otthonunk és a mozgalom zászlóshajója!

Azzal Jusztina eloldotta a köteleket, és megindultak felfelé a folyón. A többit már tudod.

 

Folytatjuk!

 

A szerző rajza