Fóris Béni nyulalmazott tengernagyparancsnok és Csintalan Sanyi kalózkapitány, azaz a Hód teljes legénysége fáradságot nem kímélve kereste az eltűnt hajót. Futottak a part mentén, fülük lobogott a szélben, ugrottak árkon, ugrottak bokron át, nem néztek se jobbra, se balra, csak egyenest előre.
Pontosan, amerre a csiga mutatta, hogy az ő kedves Hódjuk a két nyúlnémberrel eltűnt. Amikor erre a szörnyűségre gondoltak – és természetesen egyfolytában erre gondoltak –, hajósaink szeméből kibuggyant egy-egy könnycsepp, ám büszkén elfordítva fejüket rohantak tovább. Vérlázító orcátlanság! Meglesz ennek a böjtje, csak kapják el a tolvajokat! Ilyen és hasonló lázas gondolatokkal a fejükben inaltak a folyóparton felfelé, szemben a folyásiránnyal, tekintetüket le nem véve a vízről.
Mindeközben a Hód, mint tudod, nem is tűnt el, csak kölcsönvették. Ideiglenesen beköltözött bele − és természetesen vigyázott rá − Felpaprikássy Jusztina és Selyem Emerencia, azaz a Nyuff (Nemzetközi Nyuszikafelszabadítási Front) teljes tagsága. Mindent megtettek, ami csak két ilyen bátor és talpraesett és kedves és bájos kis tapsifüles nyuszikától… hopp!, bocsánat, csak semmi nyuszika!… szóval ami csak két kedves nyúllánytól telik, hogy a hajó, azaz a Hód, a Nyuff főhadiszállása teljes pompájában ragyogjon és ússzon a vízen.
Felsúrolták a fedélzetet. Kipucolták a konyhát, még a sütőt is! Rendet tettek a kamrában, átszellőztették a szalmazsákokat a kabinban, függönyöket varrtak az ablakokra (répamintás csipke), feltöltötték a kamrát répabefőttel és savanyított répával, az árbóc tetejére felvonták a Nyuff lobogóját, és huss… szelték a habokat… szelték, szelték, szélnél sebesebben szelték. Aztán már csak olyan sebesen, mint a szél, aztán már csak úgy, mint a szellő, aztán már úgy sem, csak szelegették, akadozva, meg-megállva, végül a Hód, mint aki megunta a küzdést árral szemben a hullámokkal, egyszer csak megállt.
− Mi volt ez a döccenés? – nézett fel Jusztina a Nyuff szórólapjaiból a konyhaasztalnál.
− Azt nem tudom… − válaszolt bizonytalanul Manci, azaz Emerencia –, de ez itt mi? Akarom mondani, az normális egy hajón, hogy jön föl benne a víz?
− Hol? Hol? Dehogy normális, hogy lenne az? – pattant fel Jusztina idegesen az asztaltól.
− Hát, nem is tudom, talán az esti fürdés, nem értek hozzá…
− Milyen fürdés, Mancika, ne őrjíts meg! A hajó nem mossa meg magát! Léket kaptunk, és süllyedünk!
− Juj, tényleg? – Mancika ijedt szemekkel állt a bokáig, aztán térdig, aztán már derékig érő vízben.
− Manci, futás, süllyedünk!!!
− Jó, jó, de mi lesz a… Mi lesz a mindennel?
− Mancika, ezen majd gondolkodunk a szárazföldön, rendben? Na, gyere!
Azzal a két nyusz, jaj!, akarom mondani, nyúllány felrohant a fedélzetre, és egymást kézen fogva egy halált megvető, bátor ugrással belevetette magát a vízbe. Egy perc múlva már a parton dideregtek az esti szélben, és nézték, ahogy a kis hajó szép lassan az oldalára dől.
− Jaj, mindjárt elmerül! Nem bírom nézni, olyan szomorú látvány! – És Mancika eltakarta a szemét.
− Az! Minden szórólapunk oda! – Jusztina el volt keseredve. – Mennyi munka! Most mind a víz alatt!
− Az a szép új függöny! – Mancika nem nézett ki a fülei mögül.
− Nézd, Manci, mindjárt teljesen elsüllyed!
− Nem nézem!
− De, nézd, mindjárt…
Eltelt egy perc. Aztán még egy. Mancika még mindig a fülei mögé rejtette az arcát.
− Szerintem már el kellett volna süllyednie… − Jusztina furcsállotta a dolgot. – Manci, nem nézed? Szerinted? Már öt perce csak úgy ott van.
− Hogy? – Mancika óvatosan kilesett a fülecskék mögül. – Még ott van?
− Még ott.
− Nem süllyedt el? Nem ment kárba a sok munka? Mehetünk tovább?
− Azt azért nem mondanám, de legalább nem merült a víz alá. Valószínűleg zátonyra futottunk, léket kaptunk, és az oldalára dőlt a hajó. Látod? Vissza is mászhatunk bele, hogy megnézzük, mivel tapaszthatnánk be a léket.
− Honnan tudsz te ennyit a lékekről meg a zátonyokról? − ámult el Manci.
− Tudod, egyszer régen egy tengerparti hajókiránduláson találkoztam egy híres kalózzal… Sándor volt a neve… Hű, micsoda nyúl volt az! Egy igazi vad, marcona kalóznyúl! Na, ő mesélt egy csomót a hajókról meg a hajózásról.
− Hű, Juszti, hogy neked micsoda életed volt! Elájulok!
− Igaz, ami igaz, de azért el ne ájulj! Kerítenünk kell egy búvárt, hogy segítsen a lékesedés elhárításában. Aztán bele kéne nézni a havárialádába is, hogy van-e benne ponyva meg egy jó nagy oldalszalonna betömni a léket!
− Szalonna, Juszti? Biztos vagy te ebben? – Mancika nem ismert a barátnőjére.
− Bizony, szalonna! Az ugyanis állja a vizet! Nem mállik, nem olvad el, mert zsírból van!
− Hát, én vegán vagyok, nem értek hozzá, de ha te mondod!
A kis nyúllány el volt képedve. Szalonna! Meg lék! Meg zátony! És kalózok! Tiszta kaland az élet! Egy nap alatt több minden történt vele, mint a répalekvárfőző tanfolyamon egy egész év alatt! Elmosolyodott magában. Tetszett neki ez a kalandos élet.
− Jól van, mehetünk! Csak azt tudnám, hol találunk búvárt!
− A víz alatt! – kiáltotta Jusztina, és már csobbant is a vízben.
Manci se habozott, és az új élettől lelkesen utánaugrott. A két vitéz nyúl pedig, a nyulalmazott tengerészparancsnok és a héttenger réme kapitány mindeközben csak rohant és rohant, bele a folyóparti éjszakába.
A szerző rajza