– Eljöttök velem kökényt szedni holnap? – állította meg Buksit, Tigrist és Csöpit, a három macskalegényt Hápika, a kiskacsa.
– Mi az a kökény? – csodálkozott Csöpi. – Még soha nem hallottam róla.
– Te bizonyára vadszilvaként ismered – nézett rá kissé fölényesen Hápika.
– Jaj, ara az apró, kékes micsodára gondolsz? Azt ismerem. Már ettem is. Ha egy kicsit megcsípi a dér, igazán finom.
– Megtörtént! – hagyta helyben Hápika. – Magatok is láthattátok, tegnap reggelre mindent dér borított, mintha ezüsttel vonták volna be a háztetőket és a fákat. Nos, eljöttök?
– Ott a helyünk! – vágta rá Buksi.
Így esett, hogy másnap reggel kosarakkal fölszerelkezve egy kis csapat topogott az udvaron. Buksi, Tigris, Csöpi, a három macskalegény és kissé távolabb Hófehérke, a liba, méghozzá Hápika anyukája, Tasó néne társaságában. Hápikára vártak, aki éppen harmadszor szaladt vissza a házba átöltözni.
– Aztán rendesen viselkedjetek! Ne rohangáljatok, mert ez a hideg levegő könnyen megárthat. Kimelegedtek és máris kész a megfázás. Tudod, a fiúk szeleburdiak – vágott szemével Buksiék felé –, mindig nyargalásznak, rendetlenkednek, és aztán könnyen megesik a baj. Különösen a horhosnál, a nagy vízmosásnál ügyeljetek, nehogy leguruljatok a lejtőn, és kezeteket, lábatokat törjétek.
– Anyu, ezt már legalább ezerszer elmondtad – háborodott fel az utolsó szavak hallatán Hápika. – Nem először megyünk kökényszüretre.
– Jól van no, jól van! – visszakozott Tasó anyuka, s azzal útjukra bocsátotta őket.
A kis csapat a csípős hideg ellenére vidáman vágott neki az útnak. Ütemre lépkedtek, mert Hófehérke, miután a házakat elhagyták, mindjárt nótára gyújtott: „Kék a kökény, recece, ha megérik, fekete, énutánam Buksi koma, ne gyere…”
Persze, Buksi sem maradt adós. Nyomban visszatromfolt: „Legszebb madár a liba, csupa cifra pántlika. Ő az udvar virága, a földig ér a hája…”
– No megállj, te gézengúz, te pernahajder, mindjárt megtéplek! – nevetett Hófehérke.
Szóval így évődtek, csipkelődtek, és szinte észre sem vették, megérkeztek a kökényeshez, ahonnan már messziről hallatszott Trallala néni hívó szava:
– Ide, ide, gyerekek! Itt legszebbek a szemek!
Hát odazúdultak. Igazat mondott. Valóban szép kövér kökényszemek kékellettek a bokrok tüskés ágain, úgyhogy Hápika és Hófehérke azonnal munkához is láttak, de Buksiék sem tétlenkedtek. Úgy járt a kezük, akár a motolla. Csoda-e, ha egyszer csak azon vették észre magukat, hogy megteltek a kosarak.
– Minek lesz nektek ennyi vadszilva? – állt meg Csöpi Hápika előtt a karját nyalogatva, amelyet az egyik goromba tüske alaposan fölsértett.
– Hogy minek lesz? Természetesen megenni. Az egyik részéből kompótot készítünk, a másikból lekvárt főzünk, a harmadikat pedig megaszaljuk a kemencében – magyarázta Hápika türelmesen. – Tudod te, milyen finom csemege az aszalt kökény?
– Nem tudom, mert olyat még sohasem ettem – vallotta be Csöpi.
– No, akkor az idei télen majd bepótolod – mosolygott rá kedvesen Hápika. – Hanem, mutasd csak a karodat, bekötözöm.
– Ugyan, semmiség! – húzódozott Csöpi.
– Azért csak hadd lássam! – erősködött Hápika, és a sebet megvizsgálva egy ügyes mozdulattal tapaszt tett rá.
Kissé fáradtan, de jókedvűen indultak haza.
Talán mondanom sem kell, hogy mire elérték a házakat, Trallala néni, a szarka, már telekürtölte a falut az eredményes kökényszüret hírével, agyba-főbe dicsérve a kis csapat valamennyi tagját, úgyhogy amerre elhaladtak, mindenütt elismerő arcok fogadták őket.
Juhász Tibor rajza