Tóth Elemér: Kirándulás a Medikuskertbe

Tóth Elemér: Kirándulás a Medikuskertbe

 

– Mondjátok meg édesanyátoknak és Doromb nagyapónak, hogy nagyon szépen kérem őket, holnap reggel jöjjenek be az iskolába – állította meg Buksit és Tigrist, a két macskalegényt, Arisztotelész igazgató bácsi titokzatosan mosolyogva.

– Csak nem követtetek el valamit?! – ijedt meg azonnal Cini anyuka, amint az üzenetet megkapta.

– Ne bolondozz! Akkor engemet minek hívna?! – tette helyre a lányát Doromb nagyapó, de látszott a tekintetén, hogy ő is valami csibészségre gyanakszik.

     Másnap reggel hát együtt vonult a család az iskolába. Arisztotelész igazgató nyomban az irodájába vezette vendégeit, ahol is már Gyalu bácsi Pákosztos polgármester társaságában múlatta az időt.

– Azért hívattam önöket, mint iskolánk kitűnő barátait és segítőit, hogy egy fontos kérdésben kikérjem a véleményüket – tért mindjárt a lényegre az igazgató.

– Állunk rendelkezésére! – fitogtatta jólneveltségét Gyalu bácsi.

– Hogy rövidre fogjam. A polgármester úr azzal lepett meg, hogy a faluszépítési akcióban végzett munkánkért megajándékozza a gyerekeket. Két autóbuszt bocsát a rendelkezésünkre, amelyekkel bárhová kirándulhatunk. Összedugtuk hát a fejünket és úgy döntöttünk, hogy március tizenötödikén felmegyünk Pozsonyba, megkoszorúzzuk nagy költőnk, Petőfi Sándor szobrát a Medikuskertben, elszavalunk egy-két verset, elénekelünk néhány dalt, megnézzük a város néhány nevezetességét, és utána indulunk haza.

– Nagyszerű elgondolás! – lelkesedett Doromb nagyapó. – De minek kellünk mi ehhez?

– Nos, arra gondoltam, hogy ön és Gyalu bácsi elkísérhetnének bennünket. Vigyáznának a rózsákra, pontosabban a rózsákkal megrakott két vödörre, meg persze a gyerekre is. Mert a polgármester úrral egyetértésben úgy terveztük, hogy minden tanuló egy-egy szál piros rózsát helyez majd a szobor talapzatára, azaz összesen nyolcvan szálat, mivel éppen annyian leszünk. Cini anyukától pedig azt kérném, mint a szülői közösség elnökétől, hogy az édesanyákkal összefogva, készítsenek nekünk nyolcvan nemzetiszínű kokárdát. A szalagot már megvettük, a virágot pedig az indulás napján, reggel kapjuk meg.

– Boldogan segítünk! – ugrott fel Cini anyuka. – Szaladok is, hogy az anyukákat még ma összetrombitáljam.

– Boldogan! Igazán boldogan, igazgató úr! – visszhangozta a két öreg is. – Tizenötödikén már hajnalban itt leszünk – ígérték lelkesen.

     Az utazás hírére az egész falu felbolydult.

– Hallottad, hová készülnek a gyerekek? – kérdezgették egymást a macskaháziak.

– Hallottad? Kokárdájuk is lesz. Hiába no, nagy koponya a mi igazgatónk – mondogatták egymásnak büszkén naponta talán ezerszer is.

     Így következett el a nagy nap, az indulás napja, amikor a buszok duruzsolva vágtak neki a fővárosba vivő hosszú útnak. Tíz óra sem volt még, s a gyerekek már ott sorakoztak a gyönyörű szobor előtt, kokárdával a mellükön, kezükben egy-egy szál piros rózsával.

     Először az iskola kis kórusa énekelt, mégpedig Petőfi „A világnak megtiltani nem lehet” című megzenésített versét, utána Buksi csengő hangon elszavalta a Nemzeti dalt, majd Arisztotelész igazgató bácsi beszélt a költő életéről, nehéz sorsáról, szenvedélyes szabadságszeretetéről és töretlen hűségéről, magyarságáról. Legvégül mindenki lehelyezte a kezében szorongatott rózsaszálat a szobor talapzatára, és a kis sereg csöndesen kivonult a kertből.

       Sokáig egyetlen hangos szót, egyetlen pisszenést se lehetett hallani. Csak később, az autóbuszban, a hazaúton súgta oda Buksi Tigrisnek:

– Én is szeretnék olyan költő lenni, mint amilyen Petőfi Sándor volt, vagy legalább olyan nagyszerű pedagógus, mint amilyen Arisztotelész tanító bácsi.

 

Balázsy Géza rajza