Szakács Eszter: Aranytorkú Emma

Takács Mari rajza

 

– Drágám, elvinnéd a ünnepi koronákat a tisztítóba? – fordult Rozi királyné a fiához. – Két nap múlva lesz apád koronázási évfordulója, szeretném, ha addigra alaposan lesikálnák őket. Elvégre nem jelenhetünk meg az ünnepségen piszkos koronákban, nem igaz? Mit szólnának az emberek?

Habakuk királyfi magában dúdolgatva rábólintott az anyai kérésre. Gyönyörűen sütött a nap, és a koronatisztítóba a Béka Parkon át vezetett az út, ami az egyik kedvenc helye volt a városban. (A Béka Parkot egykor állítólag Béke Parknak hívták, csak egyszer elírták a nevét a térképeken, és már mindenki így szokta meg.)

Habakuk előszedte az ünnepi koronákat a gardróbból. Milán királyé volt a legnagyobb, de Milán királynak a feje se volt éppen kicsi. Konfekciókoronát nem is tudott hordani, úgy kellett az aranyművesek utcájában csináltatnia. Rozi királyné aranykoronája alacsony volt, és hát, hogy is mondjam, nagyon kerek, akárcsak Rozi királyné maga. A királyfi koronája ezüstből készült, akárcsak a kishúgáé, és egy narancssárga cirmos tündérkő díszítette elöl. Habakuk szerette, mert kifejezetten kényelmes volt, sehol se törte a fülét. Fel is tette mindjárt, hogy addig is viselje kicsit, amíg odaér a tisztítóba.

A többi koronával a kezében leszaladt a lépcsőn, átment a zebrán az úton, és már be is lépett a Béka Parkba, mely pont szemben terült el a királyi palotával. Végigsétált a tarka kavicsokkal teleszórt, kacskaringós ösvényen, egyenesen a park szívéig, ahol a szökőkút állt. A szökőkutat egy lángot fúvó sárkány hatalmas szobra díszítette. Igazából persze nem lángot fújt a szájából, hanem egy hosszú vízsugarat, mely fölött állandóan egy kis szivárvány lebegett. A  hagyomány szerint addig él Felső-Petúnia népe békében és boldogságban, amíg szivárvány ragyog a kősárkány feje felett, ezért állandóan egy szivárványőr vigyázott rá. A szobor hátára állva időnként puha ronggyal gondosan le is törölgette, nehogy vízköves legyen a felfröccsenő vízcsöppektől.

A szivárványőr most is ott állt a szökőkút mellett. Idegesnek tűnt, ide-oda topogott. Kissé megkönnyebbült, amikor észrevette Habakukot.

– Felség, megkérhetnélek valamire? Nekem, izé... el kellene mennem egy kis időre. Tudod, oda, ahová felséged papája is gyalog jár – mondta. – Nem tudnád addig szemmel tartani a szivárványt? A társam beteget jelentett ma. A szabályzat szerint ideiglenesen se bízhatom ezt a  feladatot holmi közönséges honpolgárra, csakis a királyi család egyik megbízható tagjára.

Habakuk megörült a feladatnak, elvégre még sose volt szivárványőr. Átvette a puha rongyot, a férfi pedig sietve elszaladt a közeli pavilon felé.

A királyfi óvatosan felmászott a szökőkút peremére. Gondosan elkezdte fényesítgetni a kis szivárvány legszélső, lila sávját. Gondolta, majd onnan halad befelé, és letisztogatja sorban a többi színt is.

A szivárvány kinyitotta a szemét, és rámosolygott.

– Ó, ez nagyon finom érzés! Megtennéd, hogy erősebben dörgölsz? A lila csíkom mindig  viszket egy kicsit.

Habakuk készségesen biccentett, és még erőteljesebben dörgölte.

– Apropó, Írisz vagyok – folytatta a szivárvány. – Te nem ismersz engem, de én már sokszor láttalak errefelé.

– Szeretek itt üldögélni a fák alatt. Tudod, az ihlet miatt. Egész csomó ihletre van szükségem a versíráshoz. Már majdnem száz verset írtam – jelentette ki Habakuk büszkén.

– Csakugyan? Nem szavalnád el az egyiket?

– Szívesen! – lelkesedett a királyfi, aki a versírásnál jobban csak a szavalást szerette, és fellépett a szökőkút peremét díszítő kőgömbre, mert valahogy minél magasabban állt, annál jobban  tudott szavalni. Ám a kőgömb kerek is volt, síkos is volt, így Habakuk lába megcsúszott. Némi kalimpálás után ugyan sikerült visszanyernie az egyensúlyát, ám narancssárga cirmos tündérköves koronája lecsúszott a fejéről, és belepottyant a szökőkút vizébe.

– A teremburáját! – kiáltotta ijedten. – Most aztán hogy viszem el a tisztítóba?

– Hasalj a szökőkút peremére, és próbáld meg a vízben kitapogatni – javasolta Írisz. – Nekem sajnos nincs kezem, nem tudok segíteni – sajnálkozott.

Habakuk feltűrte az ingujját, lehasalt a szökőkút peremére, és bedugta jobb kezét a palackzölden pezsgő vízbe. De sehogy se tudta kitapogatni a fenéken a koronát.

Csüggedten felállt.

– Lehet, hogy elvitte a víz, és már el is tűnt a lefolyóban – mondta sírós hangon, mert nagyon szerette tündérköves koronáját, mely sehol se törte a fülét.

Ekkor egy nagy, zöld béka ugrott ki a vízből, egyenesen a kősárkány hátára. A vállán keresztbe átvetve, mint valami lovagrend szalagját, a királyfi koronáját viselte.

– Ezt keresed? – brekegte.

– Ó, igen! – kiáltotta a királyfi felragyogó szemmel, és kinyújtotta a kezét. – Köszönöm.

– Várj csak, hékás! – szökkent hátrább a varangy. – Szívességért szívességet. Mielőtt visszaadnám, tegyél meg nekem valamit!

– Hogyne, hogyne – mondta buzgón Habakuk. – Mi lenne az?

– Valakinek muszáj megcsókolnia.

– Micsoda? – hőkölt hátra a királyfi, és kétségbeesetten ránézett Íriszre.

– Én nem tudok segíteni – mondta sietve a szivárvány. – Hiszen még szám sincs – s hogy mutassa, mennyire nincs szája, gyorsan el is hallgatott.

– Miért akarod, hogy valaki megcsókoljon? Talán elvarázsolt királylány vagy?

– Királylány vagyok ugyan, de nem elvarázsolt – rázta a fejét a béka. – Emmának hívnak. Az én apám a békák királya, ezért ha valaki megcsókol, egy teljes órára emberré változhatom.

– Miért szeretnél egy órára ember lenni? – ébredt fel önkéntelenül a kíváncsiság Habakukban.

– Mert akkor elmehetek kitölteni a jelentkezési lapot a  tehetségkutató versenyre – felelte Emma. – A mellső lábaimmal sehogy se tudok tollat fogni – mutatta fel tapadókorongos jobb mellső lábát. – Mindig is híres opera-énekesnő  szerettem volna lenni – folytatta sóváran. – Úgy érzem, a tehetségem rég túlnőtt az esti békakórus keretein.

Azzal vágyakozva a szívére szorította két mellső, tapadókorongos lábát.

Habakuk csatát vesztve felsóhajtott. Igazán nem vitte volna rá a lélek, hogy összetörje bárki  álmát. Beletörődően lehajolt, és felemelte a békát. Vett egy nagy levegőt, becsukta a szemét, és bátran megcsókolta.

Abban a pillanatban nagy csattanás és villanás közepette a béka eltűnt, s egy kék farmert és Pavarotti képével díszített pólót viselő lány termett előtte. A fiú igazán csinosnak találta, talán csak távol ülő szemei voltak némileg dülledtnek mondhatóak.

– Te vagy a legbátrabb és legjólelkűbb fiú, akivel valaha találkoztam – mosolygott a lány Habakukra olyan szépen, hogy a királyfi zavarában majdnem megint a szökőkútba ejtette a koronát.  – Tudod, eddig még senki se mert megcsókolni, hiába könyörögtem.

– Khm... Hát... Végül is... ez a királyfiak dolga – dadogta Habakuk és elpirult. – Mindenesetre remélem, hogy te nyered meg a versenyt, és igazi sztár lesz belőled. Sok szerencsét hozzá!

Azzal még mindig lángoló arccal átadta az időközben visszaérkező szivárványőrnek a puha rongyot, majd gyorsan búcsút intett és elvitte a koronákat a tisztítóba.

Alig fél év múlva minden újság, így a Felső-Petúniai Hírmondó is tele volt az új, ragyogó tehetségű énekesnő, egy zöld béka képével. Állítólag a milánói Scalában az egész nézőtér sírva fakadt, amikor a Tosca címszerepében az utolsó ária után a mélybe vetette magát, Bécsben pedig az egyik előadás után az elragadtatott közönség néhány tagja befogta magát egy turistakonflis elé, s a díszes bársonypárnán ülő Aranytorkú Emmát (ahogy az emberek hívták) az éljenző tömeg sorfala között végighúzta az utcán.

Amikor Emma világjáró turnéja során fellépett a Felső-Petúniai Operaházban, az előadás végén a királyi páholyban a lelkes Habakuk felpattant a helyéről, és azt kiáltotta:

– Bravó! Bravó! A teremburáját!

Azzal vérvörösre tapsolta a tenyerét, még narancsszín cirmos tündérköves koronája is félrecsúszott közben a fején.

 

Takács Mari rajza