Ludvík Aškenazi: A kis esernyő - részlet

Ludvík Aškenazi: A kis esernyő - részlet

 

Volt egyszer egy nagyon okos kis esernyő. Főként az olyan idegen szavak izgatták a fantáziáját, mint a vazelin, a romantika, a zeppelin meg a film. Leginkább ez a szó, hogy film, ez ragadt meg a fejében, helyesebben a fogantyújában. Ilyen mondatok röpködtek a füle mellett: nézzünk meg egy jó filmet, vagy: de szép  filmet láttunk.

Az esernyő három színben pompázott, három háromszögből varrták össze, az egyik háromszög rózsaszín, a másik ibolya s a harmadik kék volt.

Akkor volt a legszebb a kis esernyőcske, mikor esett az eső, és ugyanakkor sütött a nap. Ilyenkor egészen áttetszővé vált, s mindegyik háromszögében más világ tündökölt, az egyikben vidám-rózsaszínű, a másikban csendes-kék s a harmadikban súlyos-ibolya.

És mindegyik világban sajátos színjáték zajlott, vidám, csendes vagy súlyos. S amikor az ember nézte ezt a három színdarabot, akkor a hangulata pillanatonként változott: hol nevetett, hol könnyekben tört ki, hol meg a térdét csapkodta, és közben hirtelen azt érezte, hogy a keze fejére valami sós csöppent, s ez volt az úgynevezett váratlan könnycsepp.

Egyszer egy ilyen esős-napsütéses napon egy kislány nézte az esernyőt. A kislányt Lucinkának hívták, és mindig nagyon vágyott erre az esernyőre. Megígérték, hogy majd örökli a dédnagynénje után, akit szintén Lucinkának hívtak.

Addig is azonban akkor nézheti a kis esernyőt, amikor csak kedve tartja. Amit lát, az az övé, mégpedig rögtön. Így hát Lucinka délutánonként kifeküdt a fűbe, kinyitotta az esernyőt, és bámulta.

Szép látvány – gondolta magában –, de mégsem ér fel egy igazi filmmel. Egy igazi film olyan, hogy mondjuk, valaki megy, s aztán hasra esik. Vagy bámulja a holdat, s közben hozzávág valaki egy habos tortát. Meg aztán az igazi film hangos kell hogy legyen. Minden puffanást hallani kell az embernek.

– Nagyon kedves vagy, kis esernyő – mondta Lucinka –, de azért nem ez az igazi.

„Most pedig szunyókálok egy kicsit, s rendelek valami szép álmot. Majdnem mindig hangos álmot álmodom. Olyat, amiben minden puffanást hallani lehet.”

Mindez persze amolyan „szükségből erény”-dolog volt, mert Lucinka kevés zsebpénzt kapott, azt is főként csokoládéra vesztegette, mozira nem maradt. Ezért hát a kis esernyőnek nagy kedve támadt igazi filmet rendezni Lucinka számára. Mert ha valaki kedvel valakit, akkor örül, ha annak filmvetítést, színházat vagy cirkuszt rendezhet.

„Szörnyen szeretnék igazi mozi lenni, de ha nem tudom, hogyan?”

Egy este, mikor Lucinka elaludt, s bizony szomorúan aludt el, a kis esernyő elérzékenyült. Ebben a nagy ellágyulásban azt gondolta magában, hogy ez így nem mehet tovább. Valaminek történnie kell, s történni is fog. Nem sokat teketóriázott, mert egy esernyő álljon mindig készenlétben. Közel volt az ablakhoz, a nyitott ablakhoz. Nekiveselkedett, aztán kinyílt, mint egy ejtőernyő, s nem ég veled, Lucinka, hanem viszontlátásra. Pá!

S kirepült az esernyő a nagyvilágba. Persze minden ernyő előre tudja, hogy nem jut messzire. De nem az számít, hogy milyen messzire repültök. A fontos az, hogy hová.

A kis esernyő sem jutott messzire. Egy öreg padláson landolt, meglehetősen simán. Sok-sok lim hányódott ott, s még több lom: egy karmester napernyője, egy hervadt, de azért még mindig nagyvilági keménykalap, egy poros velencei tükör, bűbájos hintaszék s egy igazi verkli, a legfontosabb személyiség a jelenlevők közül.

A verklin egy papagáj ücsörgött, s csak úgy magának sorsot húzogatott. Minden sorsjegyre a jövő volt írva. Vagy az, hogy minden jóra fordul, vagy az, hogy rosszra. Persze a leginkább lesújtó jövendölés az volt, hogy sehogy se fordul.

A papagájnak már az idegeire ment a sorshúzás. Minden egyes alkalommal megállapította, hogy egyáltalán nincs semmilyen jövője, s még jobban felborzolódtak az idegei.

– Hát ez szörrrnyű – mondogatta. – Hozzánk papagájokhoz a legkegyetlenebb a sorrrs!

Ezért amikor a kis esernyő berepült a padlásra, a papagáj lelkesedése őszinte volt. Még a bóbitája is felborzolódott. A maga százötven évéhez képest fiatalosan nézett ki. A papagáj szerette a társaságot, főként a váratlant.

– Rrremek – csicseregte –, mit látnak szemeim! Eserrrnyő! Rrrészemrrről a szerrrencse. Az ég küldte magát nekünk. Itt szörnyű unalom honol!

– Mindenütt unalom van – mondta az esernyő –, ahol nincs mozi. Tudják, én úgy érzem, hogy el tudnám látni egy mozi szerepkörét. Csak azt nem tudom, hogyan kezdjek hozzá. Ön egy bölcs papagáj?

– Szörrrnyen bölcs – válaszolt a papagáj. – Csak hát milyenek itt, ezen a padláson a lehetőségek? Nem érrrtékelnek eléggé, s rrráadásul még komorrr sorrrsot is húztam magamnak. Egy pillanat, eserrrnyő, kihúzok egy sorrrskárrrtyát; megnézzük, mi az, ami önrrre várrr, amit nem kerrrülhet el.

A papagáj sorsot húzott, és örömmel kiáltott fel:

– Szerrrencséje van, eserrrnyő, önből mozi lesz! Itt áll fehéren-feketén. Parrrancsoljon.

– Nem húzhatna még egyet – kérdezte az esernyő –, hogy hangosfilm leszek-e?

A papagáj húzott és felujjongott:

– Úgy megy minden, mint a karrrikacsapás! Önből nemcsak hogy hangosfilm lesz, de még szélesvásznú is. Csak el kell kegyedet nevezni, s akárrr nyomban elkezdheti.

– Azt szeretném, ha Lucinka mozinak hívnának. Ezt már régen elterveztem.

– Rrrendben, kezdünk – mondta a papagáj. – Örrregem, zendítsen rrrá!

A verkli a Perzsavásárt kezdte játszani.

– Parrrdon – mondta a papagáj –, világítanom kell, különben nem tudunk forrrgatni.

Meggyújtotta a félig égett gyertyát, és az esernyő mögé állította. Remek ötlet volt; mindegyik háromszögben más világ ragyogott fel. Az egyikben vidám-rózsaszínű, a másikban csendes-kék, a harmadikban súlyos-ibolya.

– Egy pillanat – mondta a papagáj –, sorrrsot húzok. Ugyanis mindig filmrrrendező akarrrtam lenni, de nem tudom, mit szól ehhez a jövendőmondó.

Húzott egyet, és felkiáltott:

– Hurrrá, nagyszerrrű! A perrrspektíva rrrendben. Szörrrnyen szerrretném meghívni Charrrlie Chaplint, ismerrrik Charrrlie Chaplint? A legjobb barrrátom.

Volt ott egy keménykalap és egy pár kitaposott cipő. Került egy sétapálca is.

– Tulajdonképpen nincs is szükségem Charrrlierrra – mondta a papagáj. – Cipő, keménykalap, sétapálca, ez tökéletesen elegendő. Mirrre való a rrrendező? Kérrrem, nincs ott véletlenül valamiféle jobb forrrmájú keménykalap?

– De itt vagyok – szólat meg egy hang a sarokból.

– Honnan tudja, hogy maga jobb forrrmájú? – érdeklődött a papagáj.

– Van egy olyan érzésem – válaszolt a keménykalap. – S az én gazdám nagy ember volt, jegyszedő a moziban.

Az esernyő örült, hogy mindenki a helyzet magaslatán áll, egészen a padláson. A papagáj meg nem vesztegette az időt. Kiváló rendező volt.

– Keménykalap, parrrancsoljon a helyérrre fárrradni. Kezdünk. A műsorrr első száma: Charrrlie sétál. Előadják: a keménykalap, a cipő és a sétapálca. A forrrgatókönyvet az én ötletemből írrrta a papagáj, rrrendezték én és a papagáj. Figyelem, idítok! – És már meg is világosodott az esernyő kék háromszöge, a cipő magától táncra perdült. Szteppelt. A keménykalap keringett fölötte, a sétapálca pedig hetykén, legényesen lépkedett. A keménykalap néhányszor előrelendült, régimódian, gusztusosan. Úgy nézett ki, mintha a kék háromszögben maga Charlie Chaplin lépkedne.

De tulajdonképpen ez az egész árnyjáték volt. Mert az árnyak ugyanolyan szépen tudnak játszani, mint az emberek. Csak persze ez a szépség nem tartott sokáig, mert semmilyen szépség nem tart sokáig.

Az árnyjáték sem.

 

Balázsy Géza rajza