A fejedelemasszony gyermeket várt. Egy reggel behívatta leghűségesebb szolgáját, Tímárt, és elküldte az Arany-erdőbe. Megparancsolta neki, hogy a legszebb fát vágassa ki, és a törzséből készíttessen bölcsőt az udvar legügyesebb mesterével.
Tímár el is indult még aznap. Az Arany-erdőben sok fa volt, szépek is akadtak közöttük, de amikor közelebbről szemügyre vette őket, mindegyiken találta valami hibát. Az egyik túl vékony volt, s csak egész pici bölcsőt faraghattak volna belőle, a másik öreg és odvas, a harmadik göcsörtös.
Már alkonyodott, amikor kiért az Arany-erdő kerek rétjére. A rét közepén egy hatalmas fa állt. A szolga nagyot füttyentett örömében, mert ilyen távolról is látta, hogy csodafára talált.
– Hiszen te a fák fejedelme vagy! Belőled hat bölcső is kitelik! – szólt ujjongva. A nyári szél vidáman rezegtette a fa koronáját, s az levélhangon beszélni kezdett.
– Eltaláltad. Én vagyok a fák fejedelme, s elringatom az eltévedt vándort anélkül, hogy bölcsőt faragnának belőlem.
Tímár döbbenten hallgatta a fát. Még soha nem hallott beszélő fáról, s minél tovább nézte, annál csodálatosabbnak találta. Szépsége és méltósága egészen lenyűgözte.
– Fejedelmi bölcső lenne belőled valóban, s az úrnőm nagyon megdicsérne, ha kivágnálak. De te magad is fejedelem vagy, nem bánthatlak, belátom.
– Te meg bölcs vagy szolgasorban is. Ülj le kissé megpihenni, látom, elfáradtál.
A szolga csak most vette észre, hogy sajog minden tagja a sok barangolástól. Leült hát a hatalmas fa alá, hátát a fa törzsének támasztotta, és csakhamar elaludt.
Már virradt, amikor fölébredt. Friss volt, a mély álom megsokszorozta erejét. Úgy érezte, mintha a legpuhább ágyban aludt volna. Aztán meghallotta, hogy a fák fejedelme levélhangján a felhőkkel beszélget. Elcsodálkozott.
Ékesebben beszél, mint az udvari költő, álmélkodott. Egy ideig még hallgatta, aztán amikor a nap felbukkant a felhők mögül, fölszedelődzködött és elindult vissza az erdőbe. Már nem nézegette olyan nagy gonddal a fákat, mint az előző napon. Kiválasztott egyet, megjelölte, és hazament.
A megjelölt fát kivágták, parádés bölcsőt faragtak belőle, s csakhamar benne feküdt a fejedelemasszony újszülött fia.
Az évek múltak, a kisfiú rég kinőtte bölcsőjét, amikor egy napon a fejedelemasszony megbetegedett. Megkérte Tímárt, hogy a fiát ő kísérje el mindennapos sétájára. Tímárnak eszébe jutott a fák fejedelme, és a pompás fekete hintót az Arany-erdő felé irányította. A négy fehér ló úgy repítette őket, mint a szél. A kerek réten kiszálltak a hintóból.
A kisfiú odafutott a nagy fához.
– Ide hallgass, Tímár, én felmászom erre a fára!
– Kicsi vagy még, és egyetlen fia édesanyádnak. Egyszer apád helyett te leszel a fejedelem. Ha leesnél, engem bitóra húznának. Nem teljesíthetem a kívánságodat.
A kisfiú elszomorodott, és vágyódva nézte a nagy fa hívogató ágait. Nézte és hallgatta a lomb suttogását. Úgy rémlett neki, mintha az édesanyja szavát hallaná. Esténként elalvás előtt az édesanyja suttog így, amikor mesél és a haját simogatja.
– Gyere el máskor is – szólalt meg ekkor a fa levélhangján.
– Eljövök, mindennap eljövök – ígérte a kisfiú.
– Kivel beszélsz? – kérdezte kíváncsian Tímár.
– A fával. Te nem hallottad, mit mondott? – kérdezte a kisfiú.
– De bizony hallottam. Örülök, hogy te is megértetted, hiszen nem mindenki érti meg a fák nyelvét.
– Eljövünk máskor is, Tímár?
Tímár karjára vette a kisfiút, magához ölelte. Azután kergetőzni kezdtek a réten. Egyszer csak az Arany-erdő sűrűjéből szarvas bukkant elő. Egy ideig mozdulatlanul nézte a kisfiú és Tímár játékát, majd elnyújtott hangon belebődült a rét csendjébe. Hangja végigfutott a réten, a hatalmas fa levelei összesúgtak. Aztán széjjelszóródott a hang, és megült a gyönge fűszálakon.
– Miért sír ez a szarvas, Tímár?
– Mintha vészjósló volna a hangja – mondta Tímár.
A szarvas még kétszer hallatta a hangját, mely mintha sírás lett volna. Aztán egy ideig még merőn nézett Tímárra és a kisfiúra, s eltűnt a fák között.
Amikor beértek a városba, harangzúgás fogadta őket. Futárok indultak a világ minden tája felé s vitték a hírt: meghalt a fejedelemasszony.
Ezt jelentette hát a szarvas sírása, gondolta szomorúan Tímár, és lehorgasztotta a fejét. Valamikor gyermekkorában már hallott a szarvasról. Azt beszélte a nép, a szarvas megjelenése szerencsétlenséget jelez.
Ettől kezdve a kisfiú szomorú árvaságban töltötte az életét. Nem volt, aki megsimogassa esténként, amióta szép, fiatal anyja meghalt. Édesapja öreg és fáradt volt, nem sokat törődött vele. A vár hűvös falai között magányosan bolyongott. Egyetlen barátja Tímár volt, és a kerek réten álló nagy fa. Így futottak az évek, így serdült ifjúvá, és egy napon, amikor öreg édesapja örökre lehunyta szemét, a nép ünnepélyesen fejedelemmé választotta.
Az ifjú fejedelem nemcsak jószívű, hanem bölcs is volt. Nagyon szerette a könyveket. Kardforgatásban is elsőnek bizonyult, a harcban is megállta a helyét, és sok győzelmet aratott.
Egy ütközetben azonban súlyosan megsebesült. Az ország minden orvosa eljött, hogy meggyógyítsa, de csődöt mondott a tudományuk. A fejedelem továbbra is lázasan feküdt az ágyában, már jártányi ereje sem volt.
– Gyere ki hozzám, én meggyógyítalak – ütötte meg egyszer egy suttogó hang a fülét.
– Ki szólít? – kérdezte halkan. – Anyám, te szóltál? Vagy talán te, kedves fám, a kerek réten?
Hirtelen erőre kapott, felöltözött, és az Arany-erdő felé vette útját. A kerek rétre érve már messziről integettek feléje a nagy fa ágai.
– Te hívtál? – szólította meg a fát.
– Én bizony. A törzsemből akartak neked bölcsőt faragni, de Tímár, a te bölcs szolgád meghagyta az életemet. Gyermekkorodban nem ringattalak, de most… most elringatnálak, hogy elfelejtsd a szenvedésedet.
Ősz volt. Az Arany-erdő fái rozsdabarna, aranyvörös és sárga ruhába öltöztek. Leveleiből szőtt bíborarany palástját a nagy fa a fejedelem elé terítette. Az lerogyott rá, felszakadt sebeiből lassan szivárogni kezdett a vér.
Az öreg fa halk levélhangján beszélt hozzá, becézgette, mint valamikor az édesanyja. Majd egy hófehér felhőt szólított meg az ég peremén. A felhő egyre lejjebb szállt, egészen a beteg lába elé. Utána elindult a többi apró felhőgomoly is. Puha lépcsőt alkottak. A fejedelem kissé felemelte fáradt fejét, s látva a fehér ködlépcsőt, felállt és elindult a végtelen felé. A teste könnyű volt, fájdalmat sem érzett. Daliásabb volt, mint valaha. A lépcső tetején állva visszafordult, és búcsút intett a fák fejedelmének.
– Köszönöm, hogy meggyógyítottál.
A városban a vár tornyában megkondult a harang, mintha titokzatos ujj érintette volna meg, aztán elcsendesedett.
Csakhamar bejárta a várost a hír, hogy a fejedelem eltűnt. Az egész város a keresésére indult, de mindannyian eredménytelenül tértek vissza. Csak Tímár ült szótlanul ura szobájában. Egyedül ő sejtette, hol lehet a fejedelem.
Ekkor a nyitott ablakon át, a távolból háromszor felhangzott a szarvas fájdalmas bőgése. Tímár felkapta a fejét, négy fekete paripát fogatott a fejedelem hintójába, és elindult. A kerek rétre érve megszólalt:
– Üdvöz légy, fák fejedelme! Hát mégis elringattad a gazdámat. Igazi bölcsője te voltál.
Azzal karjába vette a halott fejedelmet, hosszan elnézte békés, derűs arcát, és úgy helyezte el a hintójában, mint kicsi korában a bölcsőben.
Az Arany-erdő kerek rétjének közepén még mindig ott áll a fák fejedelme. Az idők folyamán még szebb és hatalmasabb lett, csak a neve más: azóta a nép „a fejedelem fájá”-nak hívja.
Balázsy Géza rajza