Mikó Csaba: Mász Kálmán, a faljáró - részlet

Mikó Csaba: Mász Kálmán, a faljáró

 

Mász Kálmán bosszúsan ébredt. Kinyitotta a szemét, lerúgta magáról a takarót, és egyenesen az ablakhoz sietett. Már két hónapja, hogy minden reggel bosszúsan ébredt. Pontosan azóta, amióta ebbe az új, lakótelepi lakásba költöztek.

 

Ha elolvasod a mesét, akkor a végén érdekes feladatokat találsz!

 

Két hónapja vigasztalhatatlan volt, és azóta egyfolytában az ablakban ücsörgött.

Nézett lefelé, és úgy képzelte, neki se apukája, se anyukája, és az egyetlen ismerőse is csak az az ablak, amin egyfolytában kinéz.

A város egyébként kedves kis hely volt. Takaros utcákkal, modern házakkal és persze falakkal. Kálmán ennyi falat még életében nem látott. Volt ott hátfal, támfal, oldalfal és főfal, de még tűzfalból is annyi, hogy képtelenség lett volna egy nap alatt megszámolni mindet. Olyan sok fal volt a városban, hogy ha nem lettek volna utcák, akkor nem is városnak, hanem betonkockának hívták volna a lakói.

És most ez a szülinap!

Miután egész délelőtt az ablakon bámult kifelé, a szülei beállítottak egy hatalmas tortával. Na hiszen! Kit érdekel egy születésnap, amikor ekkora a baj?!

 

Amikor be van zárva ennyi fal közé, és fogalma sincs, hogyan szabaduljon!

És most ott van előtte a torta. A tortán nyolc gyertya, mögötte két szülő. És már csak kívánnia kell. Elfújja, kíván, semmi az egész.

Persze ha tudja, micsoda szörnyűséges, hallatlan, elképesztő és csodás eseményeket idéz elő a kívánsága, akkor nem fújja el a gyertyákat, az biztos. De hát ki tudhatta előre?

Ő csak azt tudta: két hét múlva suliba kell mennie, harmadik osztályba, egy olyan város olyan iskolájába, ahol nem ismer az égvilágon senkit.

Nézte a nyolc lángot, és arra gondolt, legszívesebben a várost fújná el. Aztán apukáját, anyukáját, végül saját magát. Vissza a régi házba, a nagymamához, ahol van kert, meg erdő a ház mögött, és egy patak is a falu határában.

– Első szülinapod az első saját otthonunkban – mondta az anyukája, és megsimogatta a fejét.

Mintha Kálmán nem tudta volna. Mintha nem ebből lett volna leginkább elege. Két hónapja másról sem beszélnek, csak az új lakásról, az első közös otthonról, ami az övék, a családé.

– Mire vársz, fiam? Elfújjam én? – kérdezte hirtelen az apja, mire Kálmán észbe kapott, és teleszívta a tüdejét.

Még mit nem! A kívánság! Ha nem ő fújja el a gyertyákat, akkor nem is kívánhat! Ha pedig nem kívánhat, akkor megint az lesz, amit a szülei akarnak. Ezt pedig nem engedheti meg! Két hónapja mindig az van, amit ők akarnak!

Először csak sírt, aztán dühöngött, és lassan két hónapja, hogy ellenkezik, de hasztalan.

A szüleit nem érdekli.

Először még érdekelte őket, állandóan nyaggatták, de most már azt sem. Már csak az „otthon”, az fontos nekik.

Na hiszen! Hát miféle otthon az, ahol minden feleakkora, mint a régiben? Itt még süteményt sem tud az anyukája sütni, mert állandóan dolgoznia kell, hogy törleszthessék a hitelt!

– Menjünk – mondta halkan az anyukája, mire Kálmán hirtelen kifújta a levegőt.

Csakazértis.

Ha már úgyis csak a lakással foglalkoznak, ha már úgyis semmi mást, csak ezt a lakást szeretik, akkor nehogy már az legyen, amit ők akarnak! Tuti, hogy sütit is azért nem csinál neki az anyja, mert már nem szereti. Az csak kifogás, hogy nincs rá ideje.

– Ragyogó! Mind a nyolcat egyszerre! – kiáltott fel az apja, és átkarolta az anyját, úgy nevettek.

„Még szép” – gondolta büszkén Mász Kálmán.

– És most kívánj, kisöreg – súgta az apja.

És ő kívánt.

 

Bárcsak eltűnne az összes fal!

A falak azonban nem tűntek el. Nagyon is a helyükön álltak. És ott álltak másnap és harmadnap is.

Így telt el két hét. Már csak egy nap volt hátra az iskolakezdésig, és akkor történt.

Nem volt semmi előjele. Mász Kálmán ült az ablakpárkányon, bámult kifelé, odalent egy vörös hajú bácsi köszönt a zöldségesnek, egy autó tülkölt, aztán befordult az áruház parkolójába.

És akkor megbillent.

Nem az autó, hanem Kálmán. Sőt! Nemcsak hogy megbillent, de le is esett. Nem ki az ablakon, hanem a szobájába. Leesett, és ahogy a padlóra ért, megperdült, és a lendülettől egyenesen a falnak dőlt.

Volna.

Csakhogy a keze, amellyel mindig olyan pompásan megtartotta magát más helyzetekben, most levegőt markolt, és elmerült a falban.

Mintha könyöktől nem lett volna neki ott semmi!

Ijedten húzta vissza. Megvolt. A könyöke és a karja is.

Egy csapásra elfeledkezett minden bánatáról, és elképedten bámulta a falat.

Valami nem stimmelt.

Kálmán újra kinyújtotta a kezét, előrelépett – és csodák csodája!

 

Belemélyedt a falba a keze!

Most aztán valódi rémülettel húzta vissza, és úgy szorította magához, mint aki már abban sem biztos, hogy az övé.

Legalább félórát ücsörgött így, magához szorított kézzel, dobogó szívvel, miközben a gondolatok úgy rugdosták belülről a koponyáját, mint egy focilabdát.

Talán a szülei csináltak valamit a fallal, hogy ráijesszenek, és végre lemenjen játszani?

Nem tudta, de úgy döntött: utánajár. Kinyújtotta a kezét, és közelebb lépett a falhoz.

Először fel sem fogta, annyira gyorsan történt. Furcsa illat csapta meg az orrát, mintha valaki kolbászt sütögetett volna a közelben, aztán megértett mindent. Ő, Mász Kálmán – nyolcéves kisfiú, valahol a második és a harmadik osztály közt félúton – a világ első faljárója lett, és egy ismeretlen, titokzatos világba lépett.

 

Stark Attila rajza

 

A feladatokhoz kattints ide!