Tóth Elemér: Brekeke és a famászás

 

Tombolt a nyár. Mikor tomboljon, ha nem nyáron?!

– Szervusztok! – köszöntötte Brekeke, a béka, a hétágra sütő nap elől a nagy eperfa árnyékába igyekvő Buksit, Tigrist és Csöpit.

– Szervusz! – mondta Buksi, miközben Tigris és Csöpi a magukkal hozott pokrócot igyekezett leteríteni a fa alá.

– Mire készültök?

– Titok! – mondta Buksi somolyogva.

– Csak nem itt, a fa alatt akarjátok tölteni a gyönyörű nyarat? – csodálkozott Brekeke.

– Hát hol töltsük, ha egyszer itt a fa, és itt van a hűst adó árnyéka – vont vállat Buksi. – A hűtőszekrénybe mégse bújhatunk – tette még hozzá.

– Az igaz! – ismerte el Brekeke. – De arra gondoltam, hogy lemehetnénk együtt a tóra, úszkálni, napozni.

– Gúnyolódsz?! – morrant rá Buksi. – Köztudott, hogy a macskák nem szeretik a vizet, nem tudnak úszni. Különben is, más terveink vannak.

– Megtanítalak én benneteket! – lelkesedett Brekeke.

– Téged ki tanított meg? – állták körbe kíváncsian a macskalegények.

– Senki. Született tehetség vagyok – magyarázta Brekeke némi önteltséggel a hangjában. – A minap például Hápikát meg Gígágát tanítgattam. Azóta úgy úsznak, hogy öröm nézni!

– Ettől a pillanattól Füllentő a neved! – közölte Buksi fölháborodást színlelve.

– Vagy Lódító – tette hozzá Tigris.

– Vagy egyszerűen csak Hencegő, Gurító, esetleg Lepcses Szájú – sorolta Csöpi –, hiszen mindenki tudja, hogy a kacsák és a libák a vizek szerelmesei.

– Nos, egy icipicit talán elragadtattam magam – visszakozott Brekeke –, az viszont igaz, hogy egész délután együtt hancúroztunk, labdáztunk a tóban. Kérdezzétek meg Doromb nagyapót vagy Gyalu bácsit! Mind a ketten ott horgásztak – talált a hangjára Brekeke.

– Hiszi a piszi! Nekem most már beszélhetsz – jelentette ki Buksi, alig bírva visszatartani a nevetését, mert eszébe jutott a történet, amit Doromb nagyapó mesélt.

„Képzeljétek – kezdte vacsora után nagyapó –, ma még a víz fölé hajló hatalmas fűzfára is föl kellett másznom, mert Brekekéék labdája fönnakadt az ágak között, és se Hápika, se Hófehérke nem bírta kiszabadítani. Brekeke meg csak ugrabugrált a parton, de a jajveszékelésével semmire se jutott. Így aztán nekem kellett kézbe vennem a dolgokat. Pedig biztattam szegény fejét eleget, még a nótát is eldúdoltam neki, hogy „Kecskebéka fölmászott a fűzfára…”

– Mikor kezdjük már?! – zavarta meg Buksit a mesélésben Csöpi. – A végén majd utolsó leszek a versenyen, mert nem gyakoroltatok velem.

– Verseny? Milyen verseny? – csillant fel Brekeke szeme. Én is igen-igen szeretek versenyezni, főleg úszni.

– Csakhogy ez famászó verseny lesz, te meg, úgy tudom, nemigen szeretsz fára mászni – hűtötte le Buksi a lelkesedését. – Pedig a nóta úgy tartja, hogy „Kecskebéka fölmászott a fűzfára, annak is a legmagasabb ágára…”

– Igen ám, de én varangy vagyok, nem kecske – szomorodott el Brekeke.

– Gond egy szál se! – kotyogott közbe Tigris. – Megtanítunk mi szívesen.

– Igazán?! Titeket ki tanított meg? – kíváncsiskodott Brekeke némi reménnyel a hangjában.

– Minket? – néztek egymásra Tigrisék. – Minket senki! Született tehetségek vagyunk! – vágták rá aztán nevetve.

Aznap délután a nagy eperfa felől sokáig hallatszott Buksiék Brekekét biztató türelmes szava: – Bal kéz, jobb láb. Jobb kéz, bal láb…

 

Balázsy Géza rajza