Tóth Elemér: Mese az almafáról, a szélről és egy Veronika nevű kislányról

Tóth Elemér: Mese az almafáról, a szélről és egy Veronika nevű kislányról

 

Beköszöntött az ősz, és a természet hosszú álomra készült. Az állatok az erdőben és mezőn eleséget gyűjtögettek, hogy a tél során legyen miből lakmározniuk. A barlangjaikat, vackaikat, kotorékaikat és odúikat kibélelték száraz fűvel meg lombbal, hogy a hideg ne férkőzhessen a bundájuk alá, és nyugodt, mély álmot alhassanak.

A fák is örültek a téli alvásnak, sorra hullajtgatták el a leveleiket és a termésüket. Majd ha az ágak teljesen lecsupaszodnak és a termés terhétől is megszabadulnak, a nedvek áramlása – amelyek úgy keringenek bennük, mint a mi testünkben a vér – bizony igencsak lelassul. Ekkor a tél betakargatja őket szép fehér dunyhájával, és a fák elalszanak.

A kert sarkában, a kerítés közvetlen közelében egy almafa állt. Leveleit már rég messze sodorta a szél, az ágai azonban mégis földig hajoltak. Mégpedig azért, mert gyönyörű almák csüngtek róluk, pirosak és édesek, mint valami hatalmas piros rubintok.

A kert gazdái teljességgel megfeledkeztek az almafáról.

Nem így a kerten végigszáguldó őszi szél, amely cigánykodva kavargott körülötte minden pillanatban:

– Add nekem az almáidat! Széthordom őket a környéken. Földíszítem velük a városháza tornyát és körülaggatom a kéményeket, hogy ne legyenek feketék és szomorúak. Adj legalább néhányat belőlük…

És fújt, süvített, ahogy csak az erejéből tellett.

Az almafa azonban keményen összezárta ágait, úgy védte gyümölcsét, hogy egyetlenegy se pottyanjon le és zúzódjék össze a kemény földön. Veronikának őrizgette őket. Bizonyosan eljön majd és szépen leszedi valamennyit! Még a nyáron megígérte…

Hanem Veronika csak nem jött.

Hogyan is jöhetett volna, amikor ágyban feküdt, állig betakarózva és egyre-másra szedte a különféle tablettákat és itta a forró mézes teát. Bent a szobában csodálatosan meleg volt, kint az ablak alatt azonban a szél füttyögette vad őszi nótáját.

Veronika lehunyta a szemét, úgy hallgatta.

– Add nekem az almáidat, add nekem őket! Gyönyörű pirosak, rubintos fényűek. Messzire viszem, messzire hordom, add nekem őket…

– Anyu, az almafa! – szökkent fel Veronika az ágyból.

– Jaj, látod, látod, a betegséged miatt csaknem megfeledkeztünk róla – mondta az édesanyja. – Milyen kár lett volna!

Azzal kendőt kötött, fogott egy kis kosarat és nyomban kifutott a kertbe. Rövidesen mosolygós piros almákkal rakott kosárkával tért vissza.

Valamennyi édes volt, mint a méz.

Veronika mindjárt ötöt evett meg belőlük.

És a szél?

Nos, a szél bizony hoppon maradt. Veronika még az alma csutkáját sem hagyta meg neki.

Dühbe is gurult erősen, és elnyargalt, hogy más kertben keressen magának egy elfeledett almafát. Talán éppen a ti kertetekben köröz…

 

Balázsy Géza rajza