Gyüre Lajos: A nagyi gyertyái

Gyüre Lajos: A nagyi gyertyái

 

A baj ott kezdődött, hogy Pisti az iskolában felejtette a színes ceruzáit. Így nem tudta elkészíteni a másnapi házi feladatot. Hiába kutatott át minden fiókot, szekrényt, egy fia színes ceruza nem sok, annyi sem került elő. Pedig olyan sok dugi hely talán az egész világon nincsen, mint a nappali szoba szekrényében.

Egyszer csak felcsillant Pisti szeme: Lemegyek a pincébe! A sok kacat között biztosan lesz színes ceruza!

Így is tett. Édesanyja átfutott az üzletbe vásárolni, apja pedig még a vasműben dolgozott ilyenkor, így nem is tudott szólni nekik, hogy hova indul, csak egy cédulát hagyott az asztalon, s ráírta nagy nyomtatott betűkkel: A PINCÉBEN VAGYOK. Leakasztotta az előszobafalról a pincekulcsot, s már rohant is volna a lifthez, de félútról visszafordult, mert eszébe jutott, hogy valami világítóeszköz is kellene, hisz a pincében nem ég a villany.

Eszébe jutott, hogy az asztalfiókban ott vannak a gyertyák, amiket nagyi sírjára szántak, de a rossz idő miatt nem vitték ki halottak napjára. Elvett egyet, majd gyufa után nézett, s azzal gyorsan le a pincébe.

Odalent sok rácsos ajtó és rekesz sorakozott egymás mellett. A toronyház minden lakójának jutott belőle. Pistiéké az ötödik volt a sorban. Többször járt már itt, ha anya leküldte valamilyen befőttért, hagymáért, miegymásért. Persze a rekesz kicsi volt, így hegyén-hátán, feltornyozva álltak benne a régi karosszékek, fotelok, használt cipők, ruhák. Olyan volt az egész, mint egy zsibvásár.

Óvatosan meggyújtotta a gyertyát, s várt egy kicsit. Most már olvadozni kezdett a kanóc mellett a faggyú, a sarokban álló sublót szélére gyorsan odacseppentett belőle, s a gyertyát beleragasztotta. A sublótot még nagyitól kapták, de mikor nagyi meghalt, kitették a szobából, mert anya szerint nem illett a többi bútorhoz. Hogy azokban a fiókokban mennyi minden volt! Te jó ég! Nagyi régi fekete kalapja, egy vendéghaj, nagyi sérvkötője meg lábszárvédője. Volt ott még ácsplajbász, tintaceruza, csak éppen színeseket nem talált. Közben ráakadt egy régi kalendáriumra. Olvasgatni kezdte a hátsó lapra írt feljegyzéseket: „…május 11-én megborjadzott a Cifra … a pásztornak jár egy kenyér, fél oldal szalonna meg öt pengő…”

Elkezdett hahotázni. Még hogy fél oldal! Meg öt pengő! Mi az, hogy pengő!? Mi pengett? A szalonna?

Belehuppant nagyi foszladozó foteljébe, s nem tudta abbahagyni a kacagást. Nagy sokára, mikor már az oldala is fájt a nevetéstől, kissé lecsillapodott. Eszébe jutott, hogy nagyi mindig ebben a fotelben ült, amikor mesélt. Pisti lehunyta a szemét, s próbálgatta, vajon fel tudja-e idézni nagyi arcát, szemét. S lassan-lassan már a valóságban is ott érezte nagyit maga mellett a fotelban, ahogy belekezdett a Tündér Ilonába. Mindig ezt a mesét kérte tőle. Tudta előre, hogy a falra szegezett sárkány vizet fog kérni Árgyélus királyfitól, s ő hiába mondja nagyinak, hogy a királyfi ne adjon vizet a sárkánynak, nagyi mégis adott neki. Pedig akkor elpattant az első abroncs, amivel a sárkány a falhoz volt szegezve.

Most is, nemhogy tovább mondaná a mesét, nógatja, hogy keljen fel. Még a kezét is odanyomta a forró vasalóhoz, amit anya az imént tett le a sublót szélére.

A forró érintésre Pisti felugrott. Hirtelen azt sem tudta, hol van. Álmodik-e, vagy ébren van?

A gyertya! – jutott eszébe.

Éppen idejében, mert annak vékony szára kissé már meghajlott a melegtől, s a lángja belekapott a mellette fekvő kalendárium felálló, szamárfüles szélébe. Idejében elkezdte a földhöz csapkodni a tüzet fogott kalendáriumot. Néhány csapással sikerült is eloltania a lángokat, bár az utolsó lapok kissé megpörkölődtek, éppen ott, ahol megborjadzott a Cifra. Aztán arra gondolt, mi lett volna, ha nagyi nem ébreszti fel. A nagyi, akinek a sírjára még egy szál gyertyát, sem virágot nem vitt senki a családból halottak napjára, mert nagyon hideg volt.

 

Balázsy Géza rajza