Z. Németh István: Botorka, a bűbájos boszorka

Z. Németh István: Botorka, a bűbájos boszorka

 

Egyszer volt, hol nem volt, a legvidámabb szomorúfűzön túl, még a füssi füveken is túl, messzebb, mint a némai rekettyebokrok, de a világvégi éneklő felhőszakadásnál azért közelebb, élt egyszer két leány, Mimi és Momi.

Egy apró kis házikóban laktak a Százszorszép Sziromrét közepén, amelynek ajtaján az egyik reggel valaki bekopogott. És ha már ily módon jelezte bejöveteli szándékát, hát rögtön be is nyitott. A lányok éppen az asztalnál ültek és reggeliztek.

– Legyen a seprűtök mindig jól megolajozva! – köszönt rájuk afféle banyaköszönéssel, merthogy a jövevény nem volt más, mint Botorka, a boszorka, Mimi és Momi régi ismerőse.

– Sose kozmáljon oda a varázsfőzeted! – köszönt vissza a két lány egy hasonló szófordulattal. – Mi járatban vagy itt nálunk, ahol még a tulipán is átalussza a telet?

– Csupán errefelé botorkáltam – válaszolta a banya, de a szeme villanásából látni lehetett, hogy valami más célja is van ezzel a látogatással.

– Gyere, ülj ide az asztalunkhoz, bizonyára megéheztél a hosszú úton! – invitálta őt Mimi. – Vendégünk vagy egy kiadós reggelire.

– Szó, ami szó, gyalogosan jöttem – sóhajtotta Botorka. – Hol van már az én egykori boszorkányos ügyességem?

– Hát a seprűd? – tudakolta Momi, és megkente lekvárral a vajaskiflijét.

– Eladtam, ahogy a varázsgömbömet is. Varjaimat szélnek eresztettem, a fekete macskám pedig megszökött egy hófehér kandúrral. Öreg vagyok én már a varázsláshoz! El is határoztam, hogy keresek valakit, akinek átadhatom a tudásomat, aztán fogom magam, és beállok varrónőnek.

A boszorka leült az asztalhoz, vágott magának egy szelet kenyeret, a zsebéből sótartót vett elő, és meghintette sóval a kenyeret. Hát uramfia, a kenyér pillanatok alatt száz fehér lepkévé változott, és huss!, mint egy nyári felhő, mind kirepült az ablakon. Botorka bánatosan nézett utánuk.

– Ugye, megmondtam?!

– És kinek szeretnéd átadni a tudásodat? – kérdezte Mimi, miközben egy fekete pöttyös bögrébe teát öntött Botorkának.

– Hát, arra gondoltam, hogy belőletek bizonyára jó boszorkány válna.

A két leány összenézett. Belőlük? Ez még sose jutott eszükbe!

– Azt hittük, azok seprűvel jönnek a világra.

Botorka felnevetett. Olyan jóízűen kacagott, hogy még a kissé megszeppent lányok is elmosolyodtak rajta. Majd amikor lehiggadt, és nem rázkódott már ütemesen a púpja, egy pálcát húzott elő a köpenye ujjából.

– Tudtam, hogy érdekelni fog benneteket. Ha befejeztétek a reggelit, akár el is kezdhetjük az első leckét.

– Sajnos, nem érünk rá ilyesmire, Botorka! – mondta Mimi sajnálkozva. – Vár bennünket a kertünk, a sok-sok tulipán, s erre repül majd Lepike és Lopika, a két lepke, meg Augusztin, a híres hatpettyes katicabogár.

– De szívből kívánjuk neked, hogy találd meg a megfelelő utódot, aki méltó lesz ehhez az elbűvölő-bájoló szép foglalkozáshoz! – mondta Momi, majd kaláccsal kínálta a vendéget.

A boszorkány nagyon csalódottnak látszott. Letört egy kiflivéget, s miközben azt nyammogta, erősen ráncolta az amúgy sem tükörsima homlokát.

– Akkor vegyétek meg ezt a varázspálcát. Már csak ez maradt nekem, és minek ez egy varrónőnek?! Az árából veszek egy varrógépet, és varázslás helyett majd varrogatok.

Mimi felemelte a varázseszközt, nézegette, megsuhogtatta a levegőben. Egyszerű fapálcának tűnt, aminek a végét feketére festették. Rákoppintott vele az asztalra, a pohárra, a tányérra, de nem történt semmi.

– Mégis mire használnánk? Felássa a kertet? Megkötözi a paradicsomot? Elteszi télire a szilvalekvárt?

– Ó, ez mindent tud! – ragyogott fel Botorka arca. – Csak a megfelelő varázsigét kell elmondani. Nézzétek csak!

Azzal fogta a pálcát, valami olyasmit mormogott az orra alatt, hogy „Endorra-bendorra, kamásli, fecni, kilovagol a kalapom, bumm!”, a pálcával a teásbögrére mutatott, mire az egy szempillantás alatt békává változott.

Nem lehet tudni, kinek ült mélyebb döbbenet a szemében, a lányoknak vagy a hófehér abroszon magát igencsak kínosan érző kétéltűnek. Tény, hogy a békafi egy rekedt brekeke után kiugrott az ablakon.

– Hoppá! – mondta a boszorkány. – Elnézést! Kertészeti szakkönyvvé szerettem volna varázsolni a bögrét, de valamit elrontottam. Tudjátok, nem elég tudni a megfelelő varázsigét, a helyes hangsúlyozásra is ügyelni kell.

Mimi és Momi kezdte magát kínosan érezni, ezért felálltak az asztaltól, mint akit sürgős feladatok várnak valahol.

– Üljetek csak vissza! – tiltakozott Botorka. – A java csak ezután következik.

A lányok egy nagy sóhajjal engedelmeskedtek, de látszott rajtuk, hogy nem áll szándékukban vásárolni a boszorkánytól semmit, még egy árva sótartót sem.

– Most figyeljetek!

Azzal a pálca végét Botorka gondosan kifényesítette a köpenye ujjával, valami ilyesmit mormogott az orra alatt, hogy „Angóla-Bengóla, zongora, pacni, kireped a kerevetem, puff!”, majd a kenyértartóra bökött, mire az egy szempillantás alatt kisegérré változott.

Nem tudni, melyikük csodálkozott jobban, a két lány vagy az amúgy sem bátorságáról híres szürke szőrű sajtevő. Tény, hogy az egér nem sokat bámészkodott a terített asztalon, hanem huss!, egy hajszálvékony cincogás után eltűnt a konyhaszekrény mögött.

– Ejha! – mondta a boszorkány. – Bocsánat! Virághagymává szerettem volna varázsolni a kenyértartót, de valamit nem vettem figyelembe. Tudjátok, nem elég tudni a megfelelő varázsigét, odafigyelni a helyes hangsúlyozásra, a helyes kéztartásra is ügyelni kell.

– Mint ahogy minden bizonnyal arra is, hogy ne remegjen a könyökünk, ne legyen belakkozva a körmünk, ne korogjon a hasunk és ne legyen fokhagyma a zsebünkben – fuvolázta jókedvűen Mimi, miközben gondosan ügyelt arra, hogy egy cseppnyi gúny se legyen a hangjában.

Momi fürge mozdulatokkal kezdte elbontani az asztalt. Először a szalvétatartót helyezte biztonságba, utána az evőeszközöket.

– Örökké hálásak leszünk, hogy a kiskanalat nem változtattad kígyóvá, a tányért teknősbékává, a tálcát pedig krokodillá, de most tényleg meg kell öntöznünk a tulipánokat.

Botorka sértődötten felállt és az ajtóhoz botorkált.

– Ejnye-bejnye, ezt nehogy itt felejtsd! – nyújtotta utána a varázspálcát Mimi, mire a boszorkány egy szempillantás alatt Mosolykává, a varrónővé változott.

– Ha van valami megjavítani való kötény vagy más ruhadarab, szívesen elviszem, megfoltozom – mondta a lányoknak, és nem lehetett tudni, melyikük csodálkozott jobban, a gesztenyebarna hajú Mimi vagy a szőke Momi.

 

Balázsy Géza rajza