− Összeszámoltam a barátaimat. Tizenhárman vannak − közölte Hülyüke a lóval egy nagy, fekete tábla előtt állva.
− Az baj − horkant fel a ló égnek álló sörénnyel. − A tizenhárom szerencsétlen szám. Nekem máris balsejtelmem támadt. Lehet, hogy pillanatokon belül megcsíp egy bögöly.
− Vagy ha nem egy bögöly, akkor én. Megcsíplek, megszúrlak, megharaplak, felnyársallak. Hogy lehet ilyen szamár egy ló?! − futotta el Hülyükét a pulykaméreg. − A tizenhárom éppen olyan ártatlan szám, mint a tizenkettő vagy a tizennégy. Azzal a különbséggel, hogy az egyiknél eggyel kevesebb, a másiknál pedig eggyel több.
− Ugye? − kapta fel diadalmasan a fejét a ló.
− Mit ugye?
− Hát hogy egyszer kevesebb, máskor meg több.
− Tizenhárom soha nem kevesebb, mint tizenhárom. És nem is több. A tizenhárom mindig tizenhárom − magyarázta Hülyüke türelme végső határához érve. − Különben győződj meg róla. Tessék, számold meg − mutatott a táblán sorakozó vonalakra. − Ezek itt a barátaimat jelentik. Ahányszor megismerkedem egy baráttal, húzok egy vonalat. Szép sorjában. Fehér krétával.
− Engem is felrajzoltál? − kérdezte óvatosan a ló.
− Még aznap, amikor megismerkedtünk. Itt vagy, látod? − és Hülyüke rámutatott az első vonalra. A ló meghatottan nézte. − Gyönyörű − mondta −, bár alig hasonlít rám.
− Ugye? − nézte Hülyüke is töprengve, s arra gondolt, célszerűbb lenne egy csoportkép. − Mondd, mit csinálsz? − szólt rá a lóra, aki behunyt szemmel állt a tábla előtt.
− Pszt! − intette csendre a ló. − Ne zavarj! Számolok!
− Behunyt szemmel?!
− Én így számolok. Telepatikus úton − mondta könnyedén a ló. Néhány pillanatig mozdulatlanul állt, közben kétszer felhorkant.
− Nem tetszik valami? − kérdezte szorongva Hülyüke, amikor látta, hogy a ló, most már nyitott szemmel, továbbra is a táblára mered. − Tizenhárom vagy nem tizenhárom? − sürgette.
− Kétségkívül tizenhárom vonal van a táblán − hagyta jóvá a ló −, de ha a dolgok mélyére nézünk, kiderül, hogy ez egyidejűleg tizenkettő.
− Gondolod, hogy valamelyik barátom közben az ellenségemmé lett? Esetleg te? − kérdezte csípősen Hülyüke. − A lényegen ez sem változtat. A tizenhármon. A tizenhárom akkor is megvan. Tizenkét barát plusz egy ellenség. Így van? − heveskedett Hülyüke. A ló azonban felemelte patáját, és síri hangon így szólt:
− Kapaszkodj meg, Hülyüke. Rettenetes csapdába estél. Tudd meg, hogy a hernyó és a lepke, bár két külön barátként ismerkedtél meg velük, azaz vele, egy és ugyanaz.
− Nem értem. Nekem mindkettő állította magáról, hogy az, ami. A hernyó, hogy hernyó. A lepke, hogy lepke. Miért alakoskodtak hát? A hernyó hazudta, hogy lepke? Vagy a lepke, hogy hernyó? − Hülyüke hangja tele volt zavart szemrehányással.
− Egyik sem hazudott. Amikor a hernyó azt mondta, hogy hernyó, még valóban az volt. S amikor a lepke azt mondta, hogy lepke, már tényleg az volt. Nem törölheted le a hernyót − mutatott a ló a nyolcadik vonalra −, mert nem halt meg. Ha ugyanis meghal, nem lehetne itt a lepke sem − mutatott a kilencedik vonalra. − Ezek mindig így csinálják. Irigylésre méltó lények. Nem gondolod? − A ló átszellemült arcán látszott, hogy most képes lenne szárnyakat növeszteni, s csillagokat rúgva a magasba röpülni, mint egy mesés égi paripa.
− Akkor most melyik a barátom? − kérdezte tanácstalanul Hülyüke. Nem tudott napirendre térni a hernyó-lepke rejtélye fölött.
− Mind a kettő. A hernyó is, a lepke is. Külön és együtt. S amikor úgy vesszük, hogy külön, akkor tényleg tizenhárom barátod van, de amikor úgy vesszük, hogy együtt, akkor csak tizenkettő, anélkül, hogy egyet is elvesztettél volna a tizenhárom közül.
− Soha többé nem számolom meg a barátaimat − jelentette ki Hülyüke.
− Ne is − hagyta rá a ló.
S mert Hülyükét alaposan megrázta az imént átélt matematikai képtelenség, mely szerint a tizenhárom olykor tizenkettő, nem szólt többé. Elindult, hogy megkeresse a világ legkülönösebb lényét, a lepkét.
Mögötte, nagy fejét himbálva, ott poroszkált a ló, egyelőre szárnyak nélkül.
Balázsy Géza rajza