Lázár Zsófia - Lázár Ervin: Bogármese - részlet

Bogármese

 

A vihar életre kelti a mesét

Egy szeszélyes áprilisi napon az apu meg én gombászni indultunk az erdőbe. Előző éjszaka nagy zuhé volt, de most hétágra sütött a nap, vakítóan csillogtak a keréknyomok, mintha csak egy láthatatlan kéz ezüstszőnyeget gördített volna elénk, hogy el ne tévedjünk. Kézen fogva mentünk, ha a templomtoronyból valaki látcsővel figyel, azt látja, hogy egy magas, fekete hajú, farmernadrágos férfi tarisznyával az oldalán nagy léptekkel rója az utat, mögötte egy kicsi, szöszke fejű emberke piros kezeslábasban futva igyekszik a nyomában.

Azt persze a templomtoronyból semmiképpen sem hallhatták, hogy a kis szöszke fejű cérnahangon nyafog és méltatlankodik.

– Apu! Menjünk lassabban!

És persze azt sem, amit a magas, fekete hajú felelt mély, dörmögő hangon:

– Nem tudok lassabban menni. Csak így.

– Akkor vigyél a nyakadban! – siránkozott tovább a kis szöszke, vagyis én. Pedig tudtam, hogy hiába: már régen megegyeztünk apuval, csak ötéves koromig visz a nyakában, egy perccel sem tovább. Utána már örökre a saját lábamon kell közlekednem, és kész.

Tessék, már mondta is:

– Hogyisne! Annyit vittelek a nyakamban, hogy reumás lett a vállam. Már elmúltál ötéves, nem emlékszek?

– Nem tudok tovább menni! – nyöszörögtem, és lehuppantam az út szélére.

– Jó. Akkor nincs bogárles. Szervusz.

Azzal ott is hagyott az út szélén, de én nyugodtan üldögéltem tovább a nedves füvön, mert úgyis tudtam, nem hagy ott, csak meg akar ijeszteni, elszámolok tízig, és visszajön értem, én pedig megint loholhatok a nyomában. Legalább addig is pihenhetek egy kicsit. Egy, kettő három…

Csak távolodott tőlem a széles váll, a libegő-lobogó fekete haj és a tarisznya.

Négy, öt hat…

Mi van, ha ezúttal mégsem jön vissza? A szájam lefelé görbült, készen álltam arra, hogy rögtön rázendítek a sírásra, mégpedig olyan hangerővel, hogy simán túlharsogom a szarvasbőgést, a varjúkárogást meg a déli harangszót együttvéve.

Hét, nyolc, ki…

– Jó, menjünk haza. Végül is mit vártam egy elkényeztetett városi gyerektől? – szólalt meg felettem a mély, dörmögő hang.

– Nem! – pattantam fel, és apu kezébe csúsztattam a kezem. – Akkor mi lesz a Csillagszemű bogárkával, meg a többiekkel, akik ránk várnak a kék pettyes kalapú gomba alatt?

– Ha nem szedjük a lábunkat, akkor mind visszamennek a mesébe!

– Az álcincér is?

– Az is.

– Sakti-Bakti, a varázsló katica is?

– Bizony!

– Hát a gonosz szarvasbogár?

– Ő legelőször! Tudod, milyen sértődős.

Hogyne tudtam volna! Ki merné megkockáztatni, hogy a sértődős szarvasbogár visszamenjen a mesébe? Elindultunk megint, és apu most minta kicsit lassabban ment volna. De lehet, hogy tévedtem. Még jó öt percig csendben gyalogoltunk, összeszorítottam a szám, és elhatároztam, jó leszek, mint egy angyal. De sajnos nem olyan gyerek voltam, aki képes sokáig csendben maradni.

– Ha nem érünk oda időben, a szarvasbogár visszaviszi a varázsvirágot is? – kérdeztem aggodalmasan. – És akkor mi lesz a…

– Csitt… ­ tette mutatóujját a szája elé apu. – Inkább keresd meg a kék pettyes gombát! Addig én leheveredek ide a magasles alá!

Az ám! Hol lehet a kék pettyes gomba?

Az erdő zsongott körülöttem, vízcseppek hintáztak a fűszálakon, a levegő simogatta az arcom. Néztem jobbra, néztem balra, de a kék pettyes gombát bizony sehol sem láttam! Egyszer csak hopp, hirtelen kövér esőcsepp koppant a fejemen. Szempillantásba sem telt, és hatalmas vihar kerekedett, épp csak annyi időm maradt, hogy bebújjak én is a magasles alá.

Odabújtam apuhoz, és most aztán igazán elkezdtem bőgni.

– Ne bőgj! – szólt rám apu szigorúan. – Főleg mert nincs is rá okod.

Visszafojtottam a szipogást meg a könnyeket. Néha képes vagyok arra, hogy akkor sírjak, amikor csak akarok, és akkor hagyjam abba, amikor csak akarom. Mintha kinyitnék meg elzárnék egy csapot. Főleg akkor, amikor nem vagyok igazán szomorú, csak akarok valamit. Most például azt, hogy apu állítsa el az esőt.

Az én kedvemért meg is próbálta. Háromszor elkiáltotta magát, hogy „állj el, eső!”, én a nagy izgalomtól még pislogni is elfelejtettem, de az eső csak zuhogott, zuhogott tovább, vigasztalanabbul, mint azelőtt. Csalódott voltam, azt hittem, apu mindenre képes. A könnyeimet nyeltem, és csak bámultam a hullámzó, ezüstös vízfüggönyt.

– Most már biztosan egészen eláztak a bogárkák, a szárnyukról leázott a hímpor, a gombát pedig tövestől kicsavarta ez a fránya szél! – suttogtam panaszosan.

– Ugyan már! – szólt apu. – Nem olyan fából faragták őket. Egy mesebeli gombának meg se kottyan egy ilyen szél, azt meg honnan veszed, hogy a bogárkáknak hímporos a szárnyuk? Inkább nézd csak! Mi az a kék derengés ott, Csak nem a kék pettyes kalapú gomba?

– Hol? – kérdeztem durcásan, mert bizony nem láttam semmit.

– Ott! Éppen az orrod előtt!

  

A Csillagszemű színre lép

– Nahát! Tényleg! – feleltem bizonytalanul, mert még mindig nem láttam semmit, de nem akartam, hogy apu butának tartson azért, mert nem látok valamit, ami pedig ott van pont az orrom előtt.

Inkább erőlködtem, hunyorítottam, becsuktam a szemem, kinyitottam, és tessék! Ott volt a kék pettyes kalapú gomba, ráadásul tízszeres életnagyságban. Hirtelen ellenállhatatlanul rám tört az álmosság, küzdöttem ellene, mert nem akartam lemaradni a meséről. De az eső monoton kopogása, az ezüstösen villódzó vízcseppek látványa úgy elringatott, hogy biztos voltam benne, máris elalszom. A szemhéjam elnehezült, süllyedni kezdtem az álom ismerős puhaságába, amikor apu hangja felriasztott:

– Odanézz!

Kipattant a szemem, aztán rögtön el is kerekedett! A mesebeli kék pettyes gomba alatt ázva-fázva kuporgott valaki. Vagy valami? Gyorsan meg akartam kérdezni aputól, hogy a bogár az valaki vagy valami, de erre már nem volt időm, mert a valaki – vagy valami – hát persze hogy a Csillagszemű Bogárka! – megrázogatta a szárnyait, egy hatalmasat tüsszentett, majd rögtön hozzátette:

– Már csak ez hiányzott! Utálatos eső! Reszel a torkom, és még a hímpor is leázott a szárnyamról!

„Na ugye!” – gondoltam, de többé nem mertem megszólalni. Hiszen, te jó ég, a gombácska alatt feltűnt még valaki (vagy valami?)! Szintén bogárka, de milyen! Egyáltalán nem hasonlított lakkfekete, smaragdzöld szemű társára, aki még mindig méltatlankodva tüsszögött, és elülső lábaival rövidke, kackiás csápjait igazgatta. Ő, azaz Csillagszemű, szörnyen elegáns volt, sőt kimondottan jóképű. Még nyakkendőt is viselt. Szép, zöld selyem csokornyakkendőt.

De a másik! Bogár létére igencsak tarka volt. Sőt, mondhatnám, csiricsáré. Szárnya a halványsárgától a mélybíborig vagy százféle színben pompázott. Még a csápja is színes volt, ráadásul rettentő hosszú.

Hála istennek. Mármint, hogy hosszú volt a csápja. Mert ha rövid lett volna, akkor most nem lenne mese.

De nem akarok az események elébe vágni. A kék pettyes gomba törzse jó terebélyes volt, a kalapja is igen széles. Egy teljes focicsapatra való galacsinhajtó bogár is elfért volna alatta, anélkül, hogy egymás lábára lépnek. De a Csillagszemű meg a Szivárványos nemhogy egymás lábára nem léptek, de még csak látni sem látták egymást, mert egyikük a gomba bal oldalára, másikuk meg a jobb oldalára araszolt be az eső elől.

Kicsit komikus volt, ahogy egymásról mit sem sejtve sóhajtoztak és rázogatták magukról a vizet, de ki mert volna közbeavatkozni? Én biztosan nem. Mégsem kiabálhattam be a mesébe, hogy „hé, ti ketten! tessék észrevenni egymást!” Jobb hagyni, hogy a dolgok kiforrják magukat. Előbb-utóbb úgyis mindenki belebotlik abba, akivel találkoznia kell. Az életben legalábbis így van, a mesében sincs másként.

Már-már kezdtem elunni magam, mert az eső csak zuhogott, a két bogárka pedig meg se moccant a gomba alatt. Na, gondoltam, lőttek a délutánnak. De akkor hirtelen alábbhagyott a zuhé, egy perc sem telt bele, és éppen csak csepergett. A Csillagszemű bóbiskolt, de a másik, a Szivárványos, mocorogni kezdett…